Magyar Narancs: A bejelentés módja, a tájékoztatás egyoldalúsága, a szakmai egyeztetések hiánya, az időpontok és a feltételek hirtelen változtatásai nem hagynak kétséget a kormányzati szándék felől. Hogy áll most a párbeszéd ügye?
Novák Eszter: Sehogy. Palkovics miniszter úr a minap tartott egy szakmai tájékoztatást a minisztériumban, ahova meghívta azokat a szervezeteket, amelyeket elvileg közvetve érint az átalakulás: a Teátrumi Társaságot, a Magyar Színházi Társaságot és a Nemzeti Filmalapot. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet nem. Küldtem minden szakmai szervezetnek egy levelet, hogy az ott elhangzott érveket osszák meg velünk, hogy mi is tudjunk reagálni. Meglátjuk, válaszolnak-e.
MN: Jól érzékelem, hogy a filmes és a színházi szakma nem egységes?
NE: Azért, mert az esetleges politikai beágyazottság most nem veszélyezteti annyira őket. Eddig is nagy összeggel támogatták a filmes képzést, a vizsgafilmek elkészültét, Káel Csaba (a magyar mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos, a Nemzeti Filmintézet igazgatótanácsának elnöke – a szerk.) az SZFE-n végzett, a Müpa igazgatójaként is sokat támogatta az egyetemet megjelenési lehetőséggel, koprodukciókkal. Ismeri és elismeri az egyetemen folyó munkát. Most visszakapja az egyetem filmes képzése azt az 54 millió forintot is, amit korábban elvontak, még a tévés vizsgafilmek finanszírozásában is segítenek. Összességében 118 millió forintot biztosítanak, enélkül nem is valósulhatnának meg bizonyos képzéseink.
MN: Megjelent már az egyetem javaslata a kurátorok személyét illetően, Káelt miért nem hívtátok meg?
NE: Mert neki a szakmai pozíciójából fakadóan szinte evidensen benne kellene lennie a kuratóriumban, ezért úgy gondolkoztunk, hogy ha csak egy kis esély is van arra, hogy a mi névsorunkból választanak valakit, az ne olyan személy legyen, akit maguktól is választaniuk kellene.
MN: A színházi szakma egy része mintha lehetőséget látna a modellváltásban…
NE: Buta hitviták zajlanak, a szakma kiemelt képviselői évek óta anélkül minősítik az egyetemi munkát, hogy ismernék azt. Nincs lehetőség a párbeszédre, a teljesítményünkre nem kíváncsiak, de markáns véleményük van róla. A fenntartót és a kormányzatot is kitartóan bombázzák a vádjaikkal, és sajnos úgy tűnik, meghallgatásra találnak. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a tavalyi évben a 34 milliárd forintnyi taokompenzációs pénzből az egyetem, illetve a színházi intézet 13 témakörben összesen 100 millió forintra pályázott, és nulla, azaz 0 forint jutott hozzánk. Legalább azt a 10 milliót megkaphattuk volna, amit a taóval elvesztettünk. Tehát minden döntésükkel hozzájárulnak az egyetem tíz éve tartó szisztematikus kivéreztetéséhez, nem törődve azzal, hogy ezzel elsősorban a hallgatókat sújtják.
MN: Mit lehetne tenni a színházi szakma kettéosztottságával ebben a helyzetben?
NE: Megérne egy részletes elemzést, hogy mi juttatta a szakmát a szakadásig. Hová vezetett a gőg, az eldönthetetlen esztétikai viták, a kölcsönös minősítések és különalkuk sokasága. Korábban még lehetett vitatkozni, de ahogy az erőviszonyok politikailag elbillentek, egyre kevésbé számíthattunk párbeszédre. Mára ez szinte lehetetlenné vált, a beteg gyógyíthatatlan.
MN: A legutóbbi törvénymódosítási javaslat nyomán az intézmény neve a Színház- és Filmművészeti Egyetemért Alapítvány helyett Színház- és Filmművészetért Alapítvány lenne. Hogyan értelmezhető ez?
NE: Az eredeti előterjesztésben még az szerepel, hogy az alapítvány kiemelten az SZFE fenntartására jönne létre. Tehát másra is. Ám azóta ez is változott, kapkodás van, helyezkedés, amiből azért élesen kirajzolódik az elmúlt évek nagy összevonási tendenciája. Nem hiszem, hogy a központosítás és erőösszevonás hatáselemzése nélkül e változások a politikai célon kívül igazi hasznot hajthatnának. A törvénytervezetből az is látszik, hogy az ingatlanhelyzet rendezése is a célok között van. Azóta, hogy Magyar Bálint (művelődési és közoktatási miniszter, 1996–98 – szerk.) az egyetemet súlyos kölcsönök felvételére, eladósodásra akarta kényszeríteni, minden kormánnyal hosszú tárgyalások zajlottak a campusról. Az is megtörténhet, hogy az egyetem csak egy lesz a több intézményből, amely az alapítvány alá tartozik, a névváltoztatásban rejlő lehetőség között ott van ez is. De senki nem tud biztosat, minden csupa találgatás. Ezért is volna fontos, hogy a tiszta szándékokat kommunikálják, hiszen így is tele van az egész helyzet félelemmel, feszültséggel, hosszú múltra visszatekintő többoldali érzékenységgel.
MN: Akkor más megvilágításba kerül az a tény is, hogy a vagyonkezelői kuratórium tagjaira javaslatokat tehettetek?
NE: Elküldtük javaslatainkat, meglátjuk, mi lesz, egyeztetnek-e velünk. A kormány narratívája a kurátorok kinevezésével kapcsolatban az, hogy végre nem egy minisztérium lesz a fenntartó, hanem az ágazatok fejlődését elősegítő szakmai grémium. Az elképzelés optimista verzióban nagyszerű, a valóságban aggasztó. Időben és lehetőségben korlátlan lehet ezeknek a kuratóriumoknak a jogköre, ám ettől nem fognak megoldódni a finanszírozási és infrastrukturális gondjaink, amelyek miatt erősen hátrányos helyzetből kell magas színvonalú képzést nyújtanunk. Szóbeli ígéretek vannak az állam részéről, de a keretszerződés megkötését későbbre halasztják. Most az látszik, hogy egy olyan típusú magánosítást szeretnének végrehajtani, mely nyomán nagyobb lehet a kormányzati vagy még inkább az ideológiai kontroll. Ebből persze az is következhet, hogy sokkal nagyobb pénzek áramlanak a képzésbe, megoldódik a campus kérdése és így tovább. A nem demokratikus rendszerek régi értelmiségi dilemmája ez: a szellemi függetlenség és a jólét között kell választani.
MN: Vannak még illúzióitok a megegyezéssel kapcsolatban?
NE: Nekem személyesen talán nincsenek, de mint az egyetemért, a hallgatókért jelen pillanatban felelősséggel bíró ember nem zárhatom és igazából nem is zárom ki a lehetőségét a megegyezésnek. Az a dolgom, hogy a végsőkig küzdjek a párbeszédért. Ennek az esélye persze egyre inkább elvész, minél kevésbé hallgattatunk meg. Pedig lenne miről beszélni. Alapvetően nem értünk egyet azzal, hogy az állam kiszervezné a felsőoktatási művészetképzést, mert úgy gondoljuk, hogy a mindenkori kormányok feladata a tehetséggondozás és a független művészképzés biztosítása. A nemzeti felsőoktatási törvény alapítványi modellre vonatkozó módosításai komoly veszélybe sodorhatják az általunk értelmezett autonómiát, noha elvileg, ha a kurátorok autonómiáját nézzük, akár még biztosított is lehetne. Kérdés, hogy mennyiben lehet majd egyetérteni az alapértékek tekintetében. Mindenkinek megnyugtatóbb volna, ha nyitottabban közelítenék meg a dolgot, és nem a diktálás, a sürgetés, a kész helyzet elé állítások módszerével élnének. Talán az indulatokat is lehetett volna jobban kezelni, ha nem süt át mindenen a rendrakás deklarált szándéka. Előtte megnézhették volna közelről, hogy vajon rend van-e nálunk. Ehelyett meg nem nevezett véleményformáló körökre hivatkoznak.
MN: Miért vállaltad az egyetem képviseletét a kurátori névsoron?
NE: Felkértek. Teherbírásom nagy, és tudok tárgyalni. Ráadásul nem gondolom hibátlannak a rendszerünket, kíváncsi vagyok a megalapozott szakmai érvekre. Nem állnék fel egy asztaltól addig, amíg nem bizonyosodok meg afelől, hogy azt a néhány alapértéket, amelyek számunkra a legfontosabbak, nem lehet érvényesíteni. De azért nem különösebben izgulok, hogy kiválasztanak.
MN: Mindez a mizéria a karantén alatt történt, miközben online oktatás, vizsgáztatás, felvételik zajlottak.
NE: Nagyon terhelt időszak volt. Eddig – mivel elsős osztályom van – egy héten húsz órát tanítottam, ez most minimum hatvanra emelkedett, mert az órának nem lehet a tárgya, hogy a beküldött videoanyagokat nézzük, amivel napi 5-6 órát töltöttünk. A színházi intézetben új osztályt indító Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila 780, egyenként 15 perces videót nézett nemegyszer végig az első fordulón, Horváth Csaba és Rába Roland ugyanezt csinálták végig a fizikai rendező osztály felvételijén. A filmszakon nem sikerült még elkészíteni az összes diplomafilmet, így augusztus 31-ig meghosszabbítottuk a félévet. Vagyis befejezzük az évet az állami fenntartású egyetemen, majd másnap, szeptember elsején kezdjük az évet a modellváltott, alapítványi fenntartásúban. Nagyon csodálkoznék, ha ez zökkenőmentes lenne.
MN: Mi az, ami a legérzékenyebben érint az ügyben?
NE: Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy a nemzeti önismeretnek és identitásnak ne lennénk a részei. A magyar kultúrába ágyazottan tanítunk mindent, a magyar filmművészetet, színháztörténetet, színházi mesterségeket. Az elődeink, akikbe kapaszkodunk, mind a magyar kultúra gazdagításáért dolgoztak, és azért, hogy a diákok, a leendő művészek a tehetségüket el tudják helyezni egy tágabb koordináta-rendszerben, amelynek bizony a nemzeti identitás és önismeret is a része. A bartóki gondolatot kell képviselni, integrálni a magyar kultúrát az európaisággal. Ez az egyetemi oktatásunk alapelve is. Nem a biflázás, magolás és visszaböfögés kikényszerítése a cél, hanem az értékteremtés.
MN: A 120 éves nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetőjeként jubileumi évadot készítesz elő. Mik az elvárások feléd?
NE: Nagyváradon a kisebbségnek csinálunk színházat. Úgy vettem át Szabó K. Istvántól öt éve a társulatot, hogy már nem a nulláról kellett építkeznem, elindult egy folyamat, melynek eredményeképp egyre komolyabb szakmai hírnevet szerzett magának az intézmény. Megyei színház vagyunk, tehát nagy területet kell ellátnunk, különböző korosztályok ízlését figyelembe véve. Így rendszeresen vannak operettek és más zenés műfajok is, de ezeket szeretem, tanítom is, a nemzeti kultúra szerves részének tartom. Szerintem csak jó színház meg rossz színház létezik. Mára nagyon jó, fiatal csapat erősíti a középgenerációt, és azt hiszem, sikerült átjárást teremtenem a társulaton belül, megszüntetni az évtizedes hierarchikus berögződéseket. Számos szép előadás született, amire büszke vagyok. Persze itt is akad, aki számára nem elég magyar a műsorpolitika, nem elég magyar Tersánszky Józsi Jenő vagy Füst Milán és én magam sem. A mesterségesen diktált kettéosztottság a határon túliakat is sújtja. Amit régen a népiesek és urbánusok vitájának hívtak, most a jobboldali keresztény értékrend és a balliberális métely közötti vitának nevezik. Szégyen.
MN: A családod egy olyan művészdinasztia, amelyben a népiesektől a polgáriakon át a városi undergroundig sokféle alkotó képviselteti magát. Ki hogy reagál a mostani szituációra?
NE: Kulturális hatások ölelték át mindig az életünket. Már középiskolás voltam, mikor rájöttem, hogy léteznek a történelmünkből fakadó szakadások és viták. Aztán fel kellett nőnöm ahhoz, hogy észrevegyem: benne vagyok a vita kellős közepében. Egészen fiatal koromtól missziónak éreztem, hogy ne engedjem a barátaimnak, hogy kikapcsolják a rádiót, ha a Muzsikás együttes szólt, vagy Petri Györgyöt is olvassanak azok, akik csak táncházba járnak. Eszement büszke vagyok a szüleim életművére, de különösen édesanyámra (Foltin Jolán, Kossuth-díjas koreográfus, a nemzet művésze, idén hunyt el – a szerk.), aki az említett bartóki gondolat szellemében közelítette meg a Kárpát-medence folklórkultúráját. Személyes sorsokon keresztül a néptánc nyelvén teremtett modern, alanyi, táncszínházi világot. A most 89 éves apám (Novák Ferenc Kossuth-díjas néprajzkutató, koreográfus-rendező, a nemzet művésze – a szerk.) páratlan szellemi frissessége, kíváncsisága, kritikai szelleme is példaadó a számomra. Sosem befolyásolta semmiféle demagógia, mindig a felelős, felnőtt társadalmi, politikai mozgásokra érzékeny gondolkodás mentén elemezte a történéseket. Elkötelezettség és szabadság felsőfokon. Most, amikor családok szakadnak szét az ideológiák mentén, amikor az „ellenzéki” szitokszóvá változott, ami egy kulturált, demokratikus gondolkodás számára elképzelhetetlen, tőle kellene tanulni. Minden oldalról mélyen zavar a tendenciózusság, de nagyon nem mindegy, hogy melyik oldalnak éppen mekkora hatalma és erőforrásai vannak. A mi családunkban volt és lesz is vita, de mindig ott van mögötte egymás véleményének a tisztelete vagy a kíváncsiság. Ezt hiányolom ma minden diskurzusból.
MN: Mit tudtok mondani a hallgatóknak?
NE: Mást sem csinálunk, mint a hallgatókra gondolunk, és ha a fenntartót megkérdezed, akkor ők is. Mi azt mondjuk, hogy fontos az autonómia, mert úgy tudjuk biztosítani az akkreditált mintatanterveink általunk elképzelt tanmenetének kivitelezését, ők azt mondják, sokkal nagyobb lesz majd az intézmény autonómiája. Ezt nehéz összerakni a diákoknak. A hallgatókban most zavar van, a félelmeiket és az indulataikat próbálják becsatornázni. Ezt a helyzetet részben mi hoztuk létre azzal, hogy transzparenssé tettük a történetet. Úgy éreztük, joguk van látni, hogy mi történik, hiszen az ő sorsuk forog kockán. Mi igyekszünk biztonságot nyújtani, tájékoztatni, kiegyensúlyozott terveket kidolgozni. Sok hallgató érti és támogatja ezt, de sok olyan hallgató is van, aki elégedetlen velünk, mert szerintük nem vagyunk elég élesek. Ebbe nem szólhatunk bele. Joguk van a maguk eszközeivel hallatni a hangjukat, feltenni a kérdéseiket. Nekünk pedig meggyőző válaszokat kell adnunk nekik.
(Az interjú elkészülte után tette közzé nyílt levelét a Teátrumi Társaság, amelyben az átalakítások szükségessége mellett foglal állást, ám erre fő indoknak az SZFE szakmai színvonalát jelölte meg. Novák Eszter ezt annyival kommentálta: Minket véleményeznek, de őket jellemzi a levél. Majd ezt is megválaszoljuk.)
