"Shakespeare egymaga fele a teremtésnek" - hangzik Petőfi Sándor híres megállapítása, s tudható: ez a szakrális felhangú hódolat legalább annyira a hálás színész, mint a rajongó irodalmár lelkesedését sommázza. Petőfi ugyanis előszeretettel játszott Shakespeare-szerepeket, noha szolid színpadi sikereit éppenséggel nem ezeknek köszönhette. "Petőfi úr, színész-pályára menendő ifjú - jelelt szerepet próbatételül választván - a t. c. közönség kegyes részvétébe ajánlja magát" - állt 1844 januárjában A velencei kalmár debreceni előadásának színlapján a jelzés, azonban a Portia kezéért versengő Marokkói herceg kis szerepét utóbb nem követte újabb fellépés. Szűk egy évvel korábban, Kecskeméten jelentősebb Shakespeare-szerepet alakíthatott: jutalomjátékán, ahol ilyesformán az övé volt a választás joga. Kerényi Ferenc Petőfi-monográfiájában idézi a színész-poéta Bajza Józsefhez szóló levelét: "...nagy üggyel-bajjal, de mégis kivívtam, hogy Lear legyen. A bohócot játszandom benne; amit megkapnom szinte nem kevés küzdésembe került; mert annyi az ármány a színészetnél..." A kecskeméti nézőtéren az alig 18 éves Jókai is ott ült, s utóbb így jellemezte históriai barátjának alakítását: "szerepét, minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette; komoly filozófot játszott benne, s egy cseppet sem álcázta magát: egészen Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publikumnak. Hisz nem volt abban semmi bolond!" Ám ha a közönségre nem is, Petőfire annál mélyebb benyomást tett ez a Bolond, tanú rá a shakespeare-i allúziókban gazdag magyar királydráma-kísérlet, a Tigris és hiéna paradoxonokat hányó, bölcs bolondja, Sülülü.
Az 1850-es évek hazai Shakespeare-játszásának szó szerint legérdekesebb színfoltját a hazánkban kétszer is hosszabb ideig vendégszereplő Ira Aldridge (1807-1867) jelentette. Az amerikai születésű, majd Angliában nagy színésszé váló Aldridge világszerte csodált, parádés szerepe az Othello volt, s e szerepéhez jól illett a reklámfogás, amely az egzotikus színészkirályt egy afrikai uralkodó gyermekének híresztelte. 1853-ban és 1858-ban mindazonáltal nem csupán ebben az autentikus szerepében láthatta őt a magyar közönség, de Lear király és Shylock szerepében éppúgy. "A közönség szűnni nem akaró tapssal üdvözlé régi kedvenczét, kinek játéka ma is legnagyobb lelkesedésre ragadá a fúladásig megtelt házat" - írták a lapok Aldridge 1858-as visszatértekor, s a Kakas Márton együgyű álarcát magára öltő humorista Jókai ekképp csodálkozott rá A velencei kalmár ünnepi előadására: "Ira Aldridge, szerecseny zsidó föllépése a nemzeti színházban, mint Velencei kalmár. Jaj! szerkesztő úr, soha sem látott maga ilyen szépet. Igazi szerecseny ember, aki szerecseny nyelven beszél, s hozzá még egyszer zsidó! Nagyon furcsa történet ez. Ez az ember, mint zsidó, pénzt kölcsönöz uzsorára, mint szerecseny kannibál pedig szereti az emberhúst..." Aldridge vendégszereplései (Pest-Budán, de Temesváron is) oly mély nyomot hagytak maguk után, hogy az erdélyi Ligeti Ernő még 1932-ben is érdemesnek találta életrajzi regényt írni a színészről, aki e műben (Az idegen csillag) még a Pesten való megtelepedés gondolatával is eljátszik. Ha ez alighanem túlzás volt is, azért a nagy színészben is kellemes emlékek maradtak a nálunk töltött időről, hiszen utóbb úgy nyilatkozott: "alig van 2-3 Pest a világon".
"Háromszor fordult század év azolta, / Hogy földi testbe szállt ez égi fény" - verselt a Shakespeare-fordítóként is érdemeket szerzett Szász Károly 1864-ben, s ezt a kerek évfordulót a magyar színház is méltón megünnepelte. A mából visszatekintve az ünnepségek legmaradandóbb mozzanatának kétségkívül a Szentivánéji álom bemutatója tetszik - Arany János fordításában. Ám az egykorú közönség számára legalább ennyire fontos volt az előadásokat beszegő Shakespeare-apoteózis. "Az estét egy nagy képlet zárta be, hol a nagy költő körül műveinek főbb személyei voltak ábrázolva" - számolt be a Vasárnapi Újság a Nemzeti Színház teljes személyzetét szerephez juttató "némaképlet"-ről. A csoportos élőkép jószerint a drámai életmű egészét megidézte egy-egy jellegzetes pillanat beállításával. Ahogyan Dávidházi Péternek a magyar Shakespeare-kultuszt összefoglaló munkájában ("Isten másodszülöttje") olvasható: "A felmagasztosult Shakespeare felhőktől övezve jelent meg, alatta teremtményeinek félköre; az utóbbiak közt legfelül a könyvet tartó Hamlet, lejjebb a viharral dacoló Lear a koldus Edgarral, Othello a fülébe súgó Jágóval, a véres tőrét szorító Macbeth és bujtogató neje, III. Richárd kézen fogva Edward fiait, a gyászoló Margittal, Coriolanus Volumniával, Shylock magasra emelt mérleggel és késsel; középütt a földön Julius Caesar, amint gyilkosai tőreikkel megrohanják; elöl egyik oldalon Romeo, Júlia és a dajka, a másikon Antonius kézen fogva Cleopatrával; hátul egyfelől a királyi hősök Falstaff-fal az élen, másfelől a 'regényes színművek' főbb szereplői." Igazi gyorstalpaló Shakespeare-kurzus volt ez a kimerevített jelenet, s innen már csak egyetlen nagyobbacska lépés volt az a színháztörténeti korszak, amikor cselédlányok és színésznők is méltán azt hihették, hogy Shakespeare keresztneve: Ciklus.
