Ám vannak finomabb dolgok, ahol ma többet nevetnek, mint azelőtt. Vegyük például a Rómeó és Júliát. Igazán tragikus darab: öt egészséges fiatal ember - Mercutio, Tybalt, Párisz, Rómeó, Júlia - pusztul el értelmetlenül a szemünk láttára. Igen ám, de a III. felvonás vége felé Shakespeare egy komikus jelenetet tesz be, anélkül, hogy a szereplők bármi vicceset mondanának. Capuleték szalonjában vagyunk, késő este, ahová a snájdig Párisz gróf jött megkérni Júlia kezét. Mi tudjuk, hogy Júlia már férjhez ment, sőt éppen a nászéjszakáját tölti odafönt a hálószobájában Rómeóval, s amilyen szenvedélyesek, szinte érezni, ahogy reng alattuk a plafon. Odalent viszont azt hiszik, hogy Júlia az unokatestvére halála miatt van feldúlva. A holtfáradt szülők a pokolba kívánják az udvarlót - miközben persze jó parti lenne, és kikosarazni sem akarják. Kényszeredett beszélgetésük a legremekebb helyzet- és jellemkomikum. Azt mondja Capulet a vendégnek: "Későre jár - ma már nem fog lejönni: ha nincs a maga kedves társasága, már én is lefeküdtem volna rég." Azaz: menjen haza, az ég áldja meg, hagyjon minket lefeküdni, szegény kislányomat leteperte a bánat - miközben tudjuk, hogy nem a bánat teperte le a kislányt. Az egész jelenet annyira komédiába illő (egy mosolyt nem látunk a színpadon!), hogy Goldoni a tíz ujját megnyalná, ha neki jutott volna eszébe.
Ezt a jelenetet negyven évvel ezelőtt komolyan nézték, hiszen küszöbön áll a pusztulás. Mi változott meg? Egyfelől a színjátszás, a jelmez, a díszlet, a nyelvezet, az egész színrevitel sokkal maibb lett. Nem egzotikus és távoli lényeket látunk, hanem normál embereket, akiknek csetlés-botlását, kínoskodását könnyebben átérezzük. Ezzel egyébként visszatértünk Shakespeare-hez, hiszen ő a darabjait nem kosztümös, régies előadásoknak szánta, hanem maiaknak - például a Rómeóban a fiúk azon dohognak (Veronában vagyunk!), hogy a sznobok újabban mennyi olasz szót kevernek a beszédükbe.
Másfelől megváltoztunk mi is, a közönség. Nehezen viseljük a hígítatlan, tiszta tragédiát. Mindenen ironizálunk, mindennek a visszáját (is) látjuk, rettegünk a pátosztól. Az emelkedettséget fölfújt luftballonnak érezzük, amit egy apró tűszúrás is kipukkaszthat - akkor jobb föl se fújni. Ezüstkorban élünk, a nagy tragédiák mögöttünk vannak, s mi afféle "poszt" érzéssel nézünk vissza rájuk. A gúny kapuján tudunk csak belépni a megrendülésbe. A régebbi közönség - még ha mulatságosnak talált is valamit - úgy érezte: nem odaillő a nevetés, hiszen komoly darabot nézünk, klasszikus szerzőt. A sírásókon se nevettek igazán, pedig azok a Hamletben a szerző kifejezett szándéka szerint a tragikus végkifejlet előtti jelenetben olcsón hülyéskednek, majd morbidan elmélkednek azon, hogy a bőriparos miért rohad szét lassabban a földben, mint más ember.
A nagyon fiatalok, a tinédzserek azon is nevetnek, ha a színpadon "csúnya szó" hangzik el (már amennyire ez Shakespeare-nél előfordul). Hamlet például magát ostorozza tehetetlenségéért, s azt mondja: "csak rinyálok itt, mint a fürdőskurva". Az eredetiben "and fall a-cursing like a very drab", ahol az elavult drab szót a kiadók megjegyzetelik: 'whore', azaz kurva. Ez bizony nagyon durva, a szituáció nem is vidám, de a fiatalok a meglepetéstől fölnevetnek, mert muszáj nekik lereagálniuk, hogy ilyet hallanak a színpadról. Azt üzenem: szokjanak hozzá, ez nem Corneille, nem Racine, még csak nem is Schiller, ez Shakespeare. (A "fürdős" elemet azért tettem bele a fordításba, mert őszintébbnek éreztem így az önvádat. Csak semmi pátosz.)
De van a Hamletben is bőven olyan mondat, ahol a szavak szintjén nincs humor, mégis komikus a hatás. Miután Hamlet beszélt apja szellemével, elkezdi mondani Horatiónak, hogy megtudta: a király micsoda gazember - aztán meggondolja magát, jobb lesz, ha hallgat. Mondatát így fejezi be: "Nem él olyan gazember Dániában... - aki ne volna bűnöző." Erre a derék, őszinte Horatio azt feleli: "Ezért kár volt a sírjából kiszállni, hogy ezt közölje." Ezen a felnőttek is derülnek, pedig csak egy józan, tárgyilagos megállapítás hangzott el. Shakespeare állandó fogása, hogy az emelkedettet vegyíti a mindennapival, a rémeset a tárgyilagossal, a költőietlennel, az alpárival.
Tükröt tart a természetnek, ahogy ő maga mondja. Most ilyen a természet, s mi ezt látjuk a tükörben.
