Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. február 29-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
„Ott ültek a színház vezetői egy karéjban, és arról győzködtek, hogy nem szokás díszlettervezőnek jogdíjat folyósítani. Hozzám azonban már eljutott, hogy a produkcióban mindenki, még a dramaturg és a koreográfus is kap százalékot. Ráadásul az előadás egy olyan sikerprodukciónak ígérkezett, amelyben a látványnak nagy szerepe van” – meséli Nagy Fruzsina jelmeztervező, hogyan alkudozott egy fővárosi kőszínházzal. Végül eredménytelenül. Bár egy díszlettervező kollégájával „dacszövetséget” kötöttek, megfogadták, hogy egyikük sem vállalja el a munkát a másikénál kedvezőtlenebb feltételek mellett, persze csak akadt harmadik kolléga, aki kapható volt. „A végén már csak öt eladott szék árát kértem egy olyan színházban, ahol vagy ezer férőhely van. Tényleg csak a szimbolikus »győzelemre« vágytam.”
Egy drámaíró vagy egy zeneszerző szinte minden esetben részesül jogdíjban: ha elkészült a mű, megvolt a premier és sikert aratott a darab, ez akár évekre vagy évtizedekre biztosíthat valamennyi bevételt – nagy siker esetén nem is keveset. A látványtervezők esetében azonban a honoráriumok legtöbbször alacsonyak. De most alakul valamiféle összefogás a szakma művelői között. „Főleg a művészszínházakban tapasztaltam nyitottságot” – mondja Nagy Fruzsina. Példaként az Átriumot hozza, ahol 2017 óta fut A félelem megeszi a lelket, népszerű előadás nagyszerű színészekkel, Alföldi Róbert rendezésében. Nem kell nagy összegre gondolni, havonta 10–20–30 ezer forintra, ráadásul cserébe a megbízási díj is alacsonyabb volt. „Akad olyan kőszínház, ahol felajánlják, hogy részesülök jogdíjban is, persze a honorárium kárára. De a legtöbb helyen nem ez jellemző. Van, ahol kivásárolnak a jogokból egy csekély összeg ellenében. Épp most fogok aláírni egy olyan szerződést, miszerint éppúgy kivásárolják a szerzői jogot, de csak az első ötven előadásig.”
Nagy Fruzsina tapasztalata szerint egy komoly külföldi produkcióban a jogok kivásárlásáért sokkal többet, legalább annyit fizetnek, mint a honorárium maga. „Két alkalommal óceánjáró hajóra terveztem show-műsorok jelmezeit. Abban a szerződésben az is szerepelt, hogy négy évig hasonlót sem tervezhetek másnak. Persze a honoráriumot sem lehetett összehasonlítani azzal, amit itthon kaptam volna egy ilyen munkáért.”
Alkudozni kell
A díszlettervezőnek, bár az alkotása szintén szellemi termék, a többi alkotóval összehasonlítva még inkább meg kell küzdenie a saját renoméjáért. „Azt tapasztalom, hogy nemcsak az úgymond laikusok, de nagyon sokszor más színházi szakágak képviselőinek a szemében is valahol az asztalos és a művész között billegünk, gyakran inkább az előbbi felé” – mondja Egyed Zoltán díszlettervező, aki korábban a Békéscsabai Jókai Színház műszaki vezetője is volt. (Most szabadúszó, de a színházával még mindig rendszeresen dolgozik.) Mást tapasztalt németországi munkái során. „A helyemen kezeltek. Azokat a döntéseket, amelyek nem érintették a nagy koncepciót, magam hozhattam, nem kellett jó tanulóként a rendezőhöz szaladnom engedélyért.” A tervező ilyen esetben valóban alkotótárs, mintsem a rendező meghosszabbított jobb keze.
„Sokáig nem tudatosult bennem, hogy az én díszleteim is szerzői jogi védelem alá eshetnek. Lassan eszméltem rá, de azt hiszem, nem voltam ezzel egyedül” – mondja. Úgy tapasztalta, a színházigazgatók kihasználják, hogy erősebbek, főleg egy pályakezdővel szemben, aki örül, hogy munkája van. „Ha sokat rugózol azon, hogy mi a jogdíj és mi a munkadíj, legközelebb talán nem téged hívnak.” Viszont akadt pozitív élménye is az évek alatt. „Amikor az egyik csabai produkciónk, a Diótörő és Egérkirály elutazott Veszprémbe, az ottani színház igazgatója személyesen hívott fel, és azt mondta, tudja, hogy ez az én díszletem, mennyit kérnék érte? Már nem voltam a Jókai Színház társulatának a tagja, megtehette volna, hogy nem hív fel, a díszlettel már nem volt dolgom. Nagyon jólesett. De a gyakorlat nem ez.”
Rendszeresen tapasztalja azt is, hogy a legkisebb elfogadható honoráriumért is alkudozni kell. „Megesett, hogy kértem egy – szerintem nem is túl magas – összeget, és azt felelték, hogy ennyit még a Kossuth-díjas kollégámnak sem adnak.” Ugyancsak külföldi munka esetén fordult elő, hogy olyan díjazást kínáltak fel, amit rögtön el tudott fogadni. „Ilyenkor mutatkozik meg, mennyit számít több száz év színházi kultúrája.” Talán inkább így mondanám: „Ilyenkor látszik meg a különbség, hogy mit jelent, ha egy országnak több száz évre visszamenően van beágyazva a színház a kultúrájában, és milyen, amikor ez nincs.” Pedig mi, magyarok sem vagyunk kezdők.
Mit adnak a látszatra?
A színházi díszletek és jelmezek szerzői jogairól legutóbb az amerikai nemzeti sikermusical, a Hamilton kapcsán beszéltek többet. Az egyik alapító atyáról szóló Broadway-produkciót 2015 januárjában mutatták be, tizenegy Tony-díjával és Pulitzer-díjával rekordokat döntögetett. Csak öt évvel később, a pandémia kitörése után döntöttek úgy az alkotók, hogy közzéteszik a produkció filmváltozatát is: 2020. július 4-én jelent meg a Disney+ streamingszolgáltató kínálatában – a médiaóriás 75 millió dolláros licencdíjat fizetett érte –, az első tíz napban 2,7 millió nézőt vonzott, s még a médiacég előfizetőinek a számát is növelte. A hatás nem maradt el. Hamarosan megjelentek a színházi produkciók, amelynek látványvilága így vagy úgy David Korins ikonikus Hamilton-díszletét idézték. A sztár státuszú tervezőnek oroszlánrésze volt a sikerben, hiszen a filmesek kameráit is beépítette a díszletbe, így olyan bepillantást nyújtott a tévénézőknek, amilyen hagyományos színházi keretek között nem lehetséges. Már csak az volt a kérdés, hogy a színházi szakma és a jogi osztályok elég felkészültek-e ahhoz, hogy a díszleteket és a jelmezeket a szöveghez vagy a zenéhez hasonló jogvédelem alatt álló szellemi termékként kezeljék.
Korábban is okozott már fejtörést hasonló ügy. A 2001-ben bemutatott szatirikus off-Broadway musical, a Urinetown egyik szereplője jellegzetes öltönykabátot viselt. A zebramintás öltözékhez a rendező javaslatára varrtak sárga kézelőket, a producer kérésére pedig ezüst flitterekkel borították be a gallért. A bemutató után mindenki megemlítette a sajátos ruhadarabot, pár évvel később pedig felbukkant, persze engedély nélkül, a környék színházainak egyéb előadásaiban. Végül is ki rendelkezik a jogok felett? A rendező, a producer vagy a jelmeztervező? Míg egy dallam vagy egy szöveg szerzőségét illetően gyakran indítanak szerzői jogi pert, ruhadarabok, díszletelemek kapcsán ritka az ilyesmi. S míg az Egyesült Államokban, ahol a színházban is hatalmas összegek fekhetnek, téma az ilyesmi, hazánkban alig néhány szakmabeli kérdése.
Annyiért én is
A színházaktól, bár a karbonlábnyomuk összehasonlíthatatlanul kisebb egy olajvállalatnál, egyre inkább elvárják a „zöld” működést. Aktuális kérdéssé vált a díszletek, jelmezek újrahasznosíthatósága is. Egyed Zoltán szerint ehhez gyökeresen meg kell változtatni a gondolkodást és a napi működést, életképes receptek is születhetnek, de nem biztos, hogy költséghatékonyabb újrahasznosítani ruhákat, elemeket, mert „az átalakítást, bontást is meg kell fizetni, nem csak az építést.”
Persze gyakran megtörténik magától: „Megesett, hogy viszontláttam a jelmezemet egy másik darabban. Nem esett jól, de olykor elkerülhetetlen.” Nagy Fruzsina szerint előfordul, hogy a jelmezraktárban talált ruháról senki nem tudja, kinek a munkája, nem is szabad elzárkózni a „talált tárgyak” használatától. „Én persze szeretek mindent a saját ízlésem szerint formálni. Jó kérdés, hogy etikus-e átalakítani más művét. Akkor is, ha nem tudom, kié.” Pedig világos, hogy miként ő, valószínűleg a másik tervező is lemondott a szerzői jogairól, amikor átvette a tiszteletdíját. Egy másik, érdekes esetet is felidéz: „Egy-két éve egy sokat tapasztalt tervező jelmezeit elárverezte a színház, és hallottam, hogy az illetőt rosszul érintette, hogy nem neki kínálták fel őket elsőnek.” Vele is történt hasonló: luzerni produkciónak tervezett jelmeze, egy vécépapír-gurigákból készült extrém ruhája cserélt gazdát négyszáz svájci frankért. „Lehet, hogy annyiért én is megvettem volna.”
Mindketten egyetértenek abban, hogy a díszlet- és jelmeztervezőknek küzdeniük kell a jogaikért, és ez a folyamat már elindult. A magyarországi Oistat és a Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága (Malát) fórumain már volt szó a kérdéskörről, és jó, ha minél többen hallanak róla. De hogy lesz-e komoly véd- és dacszövetség a szakmában, az a résztvevők helyzetén – anyagi és szakmai kiszolgáltatottságán vagy cselekvőképességén – is múlik. A nagy kőszínházak azért sem lépnek szívesen a javukra, mert ezzel precendenst teremtenének. A jogdíjra egyelőre csak egy-két sztártervező tarthat számot, ők sem mindig. S végül a jogi osztályoknak is fel kell zárkózniuk. Nagy Fruzsina például egy fogós kérdéssel zár: „Mi van akkor, ha én mondjuk, Art’z Modell ruhákkal akarom felöltöztetni az összes színészt?”
