Nehéz a feladat, ugyanis a közvetítés nem önmagában létező, hanem kiszolgáló műfaj. Egy beékelt értelmezési lépcsőfok, egyfajta szűrő, amely az előadás és a néző közé türemkedett, így erősen manipulálja az interpretáció tartományát. Vannak alkotók, akik felismerve ezt a kényszerből létrejött lényeges változást, művészi eszközként tekintenek a videókamerák/okostelefonok használatára, és az előadás szerves részévé teszik az új, virtuális lehetőségeket. A kamerák száma, váltakozó képei, a különböző szögekből, távolságokról bemutatott tér, a kamera fókusza számtalan lehetőséget hordozhat az alkotók számára, ezzel is növelve az értelmezési síkokat. A legtöbb színházi alkotó viszont nem él a lehetőséggel, és a kamera mögött ülő (szak)emberre bízza a közvetítés milyenségét.
A Térfalók kifejezetten olyan előadás, amelyet élőben kellene látni, mert semmilyen extra szerep nem jut a kamerának, ellenben roppant zavaró, ahogy az objektív – több-kevesebb sikerrel – megpróbálja követni a táncosokat. Bár az operatőr láthatóan igyekszik izgalmasabbá tenni a monitorokon látott képet, egyetlen kamerával nem tud csodát művelni. Emiatt sokszor úgy érzem, hogy nem látom a teljes produkciót, mert amíg a kamera éppen egy szólistán időz, addig nem tudhatom, hogy mi történik a színpad többi részén. Márpedig a Térfalókban (ha jól látom) egyetlen táncos sem hagyja el a színpadot, a darab elejétől a végéig mindannyian folyamatos mozgásban vannak. Az előadók háttérbeli szerepeltetése a romantikus nagy balettek sajátossága. Hogy ennek pontosan mi a funkciója a Térfalókban, nem igazán lehet megállapítani. Dramaturgiai magyarázatot nem találtam, lehet, hogy ennek is csak technikai oka van.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
