Hogy megértsük, miről is szól a Grand Hotel Retromadár, tudnunk kell, hogy létezett ennek egy előzmény-előadása, amelyet szintén Afrim rendezett Marosvásárhelyen. Kedves, bonyolult címe volt: Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan. A hetvenes években játszódott egy külvárosi panelblokkban, és ahogy a címe, úgy az egész előadás különös volt. Díszletként egy háromemeletes panelház állt a színpadon, amelynek szobáiba bekukucskálhattunk, akár egy babaházba, mintha mi, nézők, ügynökök lettünk volna, akiket mások eseménytelen életének követésével bíztak meg.
A színpadkép – bár igen részletgazdag volt a kialakítása – a színes megvilágítástól pszichedelikus hatást keltett, a színészi játék pedig hangos volt és abszurd. Bár nem is olyan rég, 2017-ben a POSZT-on láttam azt az előadást, az az igazság, hogy ennél többet nem is tudnék belőle felidézni. Amire különben megvan a jó okom: a Retromadár első részében nem történt semmi megjegyezhető, nem volt története.
És lényegében ugyanez történik, pontosabban nem történik ebben a most online bemutatott második részben is. Az első rész kislány szereplője már felnőtt, írónő lett belőle, aki külföldről tér haza egy szerelmi csalódás után. Gyermekkorának helyszíne, a panelház mára hotel lett. Itt száll meg, találkozik gyermekkori önmagával, és közösen írni kezdenek. Közben szép lassan derül ki, hogy a könyv nem a hotelben látott emberek életéről készül, hanem épp ellenkezőleg: a hotel lakói azért és úgy léteznek, ahogy a könyvbe belekerülnek. Számos mikrotörténet, jellemrajz, túlbeszéltség, pátosz és abszurditás, mozdulatlanság. Az írónő regénye valószínűleg csapnivaló, de mást jelent mindez, ha nem csak a szavak állnak rendelkezésünkre, ha a Grand Hotel Retromadárt meg akarjuk jeleníteni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
