Nem kell sok ész ahhoz sem, hogy Gergye Krisztián kedvelőjeként sejtsük: az ezúttal tömör (Merénylet) címen játszott Weiss-darab az Adaptáció trikolórral indult politikus táncelőadásait fogja folytatni. Az alcím ezúttal „hangulatkeltés”, nem kevesebbre utal, mint mozgósításra, de hogyan és miképpen mozgósíthat egy kortárs táncelőadás? Aki látta a Bizottság dalaiból készült rendhagyó, politikus musicalt, az Opera amoralét, annak többletjelentést hordoz megpillantani Tárnok Maricát mint a hatalom és a cenzúra képviselőjét a színházcsináló bolondjairól híres charentoni elmegyógyintézet igazgatójának szerepében. Tárnok az Opera amoraléban is színházigazgató volt, ő játszotta Vidnyánszky Attilát. Az már értelmezés kérdése, hogy ezt a gesztust kellően pimasz, de kevéssé elegáns politikaikabaré-fricskaként, tehát kizárólag a színházrendező testalkatának kifigurázásaként olvastuk-e (a színésznő a kisgömböc mesebeli külsejét öltötte magára); vagy a kisgömböcre mint Vidnyánszky tisztséghalmozásának metaforájára tekintettünk: a két értelmezés egymást sem zárja ki feltétlenül.
Ez az erős állítás – Gergye Vidnyánszky-színésznője mint a charentoni intézet igazgatója – önmagában hordozza a Merénylet két legerősebb témáját: a nőket és a politikát. Szembetűnő Gergye végletes szereposztása: kizárólag nőkkel játszatja el ezt a főleg politikacsináló férfiakkal teleírt darabot. Ha a kritikus hang nemkívánatos, de legalábbis szerény a hatásfoka, a színház a bolondokhoz szokott fordulni; kiskapu lehet ez a szólásszabadságra. Nőket választani bolondok helyett azért is izgalmas, mert rajtuk keresztül egy másik, talán nem elég komolyan vett közösség beszélhet közös ügyeinkről: nekik szabad, úgyse számít; a valódi közéleti diskurzusban úgysem vesznek részt. „A konventben most is férfiak ülnek” – mondják ezek a nők a színpadon.
„Elfogadhatatlanul valóságos” lenne csupa férfival játszatni Peter Weiss darabját – fogalmazott Gergye egy interjúban. A szereposztás tényleg jóízű utópia, pimasz elrugaszkodás a valóságtól. Ehhez jönnek a most mintha csak dekoratív funkciót betöltő, kicsit alibiszagú táncbetétek és a didaktikus, de játékos humorú Weiss-darab, aminek „elfogadhatatlan valóságosságát” Gergye zavarba ejtően abszurd, de valóságos plakátvetítésekkel húzza alá. Például: „Temesd magad!” És a képen egy anyóka ássa önnön sírját. Az a kérdés, hogy míg ezek az intézkedések fájdalmasan abszurdnak tűntek korábban, miért nem hatásosak Gergye színpadán. Talán az a baj, hogy érezzük: ránk szóltak, most kötelező felháborodni, és kötelességérzetből nem megy a felháborodás.
Csak a meglepetés működik; és kár, hogy a legüdítőbb pillanat pont nem politikus, hanem egy IKEA-reklám, Marat/Sade kontextusban: „Ki mondta, hogy a fürdőszoba unalmas hely?”
Kultúrbrigád, Átrium Film-Színház, október 30.
