rés a présen

„A kultúra nem riad”

  • rés a présen
  • 2024. február 7.

Színház

Oláh Tamás dramaturg, teatrológus

rés a présen: Bölcsészkaron, majd színháztudomány szakon végeztél. Az elmélet felől érkeztél a színház világába?

Oláh Tamás: Magyarkanizsáról származom. Középiskolás koromig alig voltak színházi élményeim. Iskolai műsorokon léptem fel versmondóként, és ennek köszönhetően csatlakoztam az egyetlen helyi amatőr színjátszó csoporthoz. Ezzel egy időben kezdtem el követni a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásait, amelyek revelációként hatottak rám. Tizenkilenc évesen rendeztem egy előadást Garaczi László Csodálatos vadállatok című drámájából, aztán egy évvel később néhány kortársammal együtt létrehoztuk a Gondolat-Jel Társulat nevű együttest. A névben hommage-ként jelenik meg a szintén kanizsai születésű Nagy József társulatának a neve is, akinek az előadásait szintén ekkor fedeztük fel magunknak. Ekkor már az újvidéki bölcsészkar magyar tanszékére jártam. Szenvedélyesen érdekelt a szöveg és az elmélet, de nem akartam hátat fordítani a gyakorlatnak sem. A dramaturgi hivatásban ez a két terület szétszálazhatatlanul összefonódik.

rap: Milyen színházi produkciókban dolgoztál?

OT: Az elmúlt években a Vajdaság összes magyar nyelven játszó kőszínházában dolgoztam, de a független társulatainknak, a Nyári Mozi Színházi Közösségnek és a Tanyaszínháznak is állandó munkatársa vagyok. Változatos projektekben vettem részt, amelyek a legkülönfélébb dramaturgiai megközelítéseket kívánták meg, és a vajdasági magyar színjátszás izgalmas panorámáját rajzolják ki, mint Mezei Kinga, Andrej Boka, Ricz Ármin munkái, Lénárd Róbert rendezése a saját ifjúsági drámámból, Döbrei Dénes fizikai színházi előadásai, és Urbán András szerzői projektjei. Ezekkel a társulatokkal együttműködve foglalkoztatni kezdett a történetük, az egymásra utaltság, ami meghatározza a nézők és az előadók viszonyát egy kisebbségi léthelyzetben. A Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájának hallgatójaként kezdtem el vizsgálni a közösségem második világháború utáni identitásának történeteit, amelyek rögzültek a régió színházainak előadásaiban. Mindeközben persze a Vajdaság határain túli munkák is megtaláltak. Marosvásárhelyen, Debrecenben, Szentendrén is dolgoztam.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.