rés a présen

„A kultúra nem riad”

  • rés a présen
  • 2024. február 7.

Színház

Oláh Tamás dramaturg, teatrológus

rés a présen: Bölcsészkaron, majd színháztudomány szakon végeztél. Az elmélet felől érkeztél a színház világába?

Oláh Tamás: Magyarkanizsáról származom. Középiskolás koromig alig voltak színházi élményeim. Iskolai műsorokon léptem fel versmondóként, és ennek köszönhetően csatlakoztam az egyetlen helyi amatőr színjátszó csoporthoz. Ezzel egy időben kezdtem el követni a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásait, amelyek revelációként hatottak rám. Tizenkilenc évesen rendeztem egy előadást Garaczi László Csodálatos vadállatok című drámájából, aztán egy évvel később néhány kortársammal együtt létrehoztuk a Gondolat-Jel Társulat nevű együttest. A névben hommage-ként jelenik meg a szintén kanizsai születésű Nagy József társulatának a neve is, akinek az előadásait szintén ekkor fedeztük fel magunknak. Ekkor már az újvidéki bölcsészkar magyar tanszékére jártam. Szenvedélyesen érdekelt a szöveg és az elmélet, de nem akartam hátat fordítani a gyakorlatnak sem. A dramaturgi hivatásban ez a két terület szétszálazhatatlanul összefonódik.

rap: Milyen színházi produkciókban dolgoztál?

OT: Az elmúlt években a Vajdaság összes magyar nyelven játszó kőszínházában dolgoztam, de a független társulatainknak, a Nyári Mozi Színházi Közösségnek és a Tanyaszínháznak is állandó munkatársa vagyok. Változatos projektekben vettem részt, amelyek a legkülönfélébb dramaturgiai megközelítéseket kívánták meg, és a vajdasági magyar színjátszás izgalmas panorámáját rajzolják ki, mint Mezei Kinga, Andrej Boka, Ricz Ármin munkái, Lénárd Róbert rendezése a saját ifjúsági drámámból, Döbrei Dénes fizikai színházi előadásai, és Urbán András szerzői projektjei. Ezekkel a társulatokkal együttműködve foglalkoztatni kezdett a történetük, az egymásra utaltság, ami meghatározza a nézők és az előadók viszonyát egy kisebbségi léthelyzetben. A Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájának hallgatójaként kezdtem el vizsgálni a közösségem második világháború utáni identitásának történeteit, amelyek rögzültek a régió színházainak előadásaiban. Mindeközben persze a Vajdaság határain túli munkák is megtaláltak. Marosvásárhelyen, Debrecenben, Szentendrén is dolgoztam.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.