A Simorág TánCirkusz produkciója nem sorolható a konform gyerekszínházi előadások közé. Egy megveszekedett szó nem hangzik el a japán mesékre épülő tánc-cirkuszi darabban, csak a kiskorúak verbalizálnak a nézőtéren szorgosan, az ő kommentjeik verik fel a sokszínű, zenés-táncos „csendet”. Elégedett sikolyok, méltatlankodó monológok, vicces hangalámondások adják szépen az éteri történet ritmusát. Néha egy ovis átszalad.
A dallamát meg Vázsonyi János fújja szaxofonon élőben, és ettől a magamfajta, sokat megélt szülőnek nosztalgia költözik a szívébe, hiszen már a kilencvenes évek elején is meghatottak agyafúrt improvizációi az aktuális dj Palotai-szettekre. Most ugyanúgy görbül be a térbe a zenész. Mintha a zene szülné a színpadi koreográfiát, az egymásba alakuló jelmezeket és díszleteket, de legalábbis nem tudni, hogy melyik volt előbb. Bardóczy Ilka, Benjamin Glass, Vincze Márton és Simor Ágnes rendező tornássza el a mesét, amely szerint a vadász (a napisten unokája maga) víz alatti bolyongásra indul, miután megbűvölte őt különböző lények képében egy lány (a tengeri sárkányé). A főhős fegyvertelenül, illetve egy esernyő (vagy ördögbot) segítségével birkózik az ismeretlennel, amely pazar színes képekben, hullámzó selymekben, díszletekben, groteszk maszkokban (Jóni Orsi), jelmezekben (Simor Ágnes, Kührner Ildi) tárul elénk. A lüktető mozgás andalít, az akrobatikus-küzdősportos szekvenciák kibillentenek. Utazgatunk a tűzgömbbel, a hullámokkal, és minden rendben is van a mese világával, érezhető, hogy alapos munka áll mögötte, és van átfogó elgondolás. De hiányoltam a meghökkentő zsonglőrmutatványokat, a bűvésztrükköket, a tűzparádét, a „felhajtást”, amire ez a csapat képesítve van. Több cirkusz, ha már ez a neve, a célközönséget is leolthatná kicsit, miközben a kísérők zavartalanul átélhetnék az álomutazást.
Bethlen Téri Színház, február 1.
