Magyar Narancs: A fehér szalagról azt mondta, a filmben szereplő gyerekek a náci generációt képviselik.
Michael Haneke: Ezt nem én mondtam. Ezt az újságírók állították.
MN: És igazuk volt az újságíróknak?
MH: Leegyszerűsítik a problémát. A filmem azt mutatja be, hogyan predesztinálja a represszív nevelés a totalitarizmust. Ez sokkal általánosabb üzenet, nem csak a náci korról szól, elméletileg minden társadalomra igaz lehet.
MN: A szülei színészek voltak, az édesapja a harmincas, az édesanyja a húszas éveiben járt az Anschluss idején. Mit hallott tőlük a náci évekről?
MH: Alig valamit. Az én generációm általánosságban nagyon keveset hallott a szülők nemzedékétől. A tettesek nem akartak róla beszélni, és általában az áldozatok sem, mert túlságosan szörnyű volt a tapasztalat. Az ismeretségi körömből a legtöbben csak nagyon keveset tudtak meg gyerekfejjel a történtekről.
MN: Bosszantotta fiatalemberként ez a kibeszéletlenség?
MH: Persze.
MN: Ez miben nyilvánult meg?
MH: A háború utáni évek az elhallgatás évei voltak. Ha gyerekként ebben nő fel az ember, nagyon kellemetlenül érzi magát benne, de nem igazán tudja azt artikulálni. Mindez végül ’68-hoz vezetett. Az én generációm ekkor szállt szembe a hallgatással.
MN: A már emlegetett kritikusok szerint A fehér szalag tulajdonképpen egy horrorfilm.
MH: Nekem aztán minden értékelés megfelel, ez legalább annyira szól az értékelőről, mint a filmről. Hogy én személyesen egyetértek-e vele, az érdektelen. Minden nézőnek, minden olvasónak igaza van, amikor képet alkot egy filmről vagy regényről, hiszen a saját nézetei, a saját előítéletei jelennek meg ilyenkor. Én teljesen tudatosan nem interpretálok, meghagyom azt a nézőnek.
MN: Mégis mit gondol erről a megközelítésről?
MH: Nincs ellenemre. Nem horrorfilmnek terveztem. Magam nem használnám ezt a jelzőt, de ha önnek tetszik, akkor csak tessék, használja!
| ||
MN: Olykor azért néz horrort?
MH: Nagy ritkán. Az életem során azért láttam párat. Szakmai okból néztem őket. Nem árt, ha az ember filmkészítőként ismer különféle filmes műfajokat. De nem mondhatnám, hogy gyakori horrorfilmfogyasztó lennék.
MN: Azért mondana egy-kettőt, amit szakmai érdeklődésből megnézett?
MH: Istenem! A klasszikus horrorfilmek közül semmi nem jut szembe. Sok olyan lektűrnek beillő filmet láttam, amelyek komolyan terrorizáltak, mégis előbbre vittek. Ha Pasolini Salójára gondolok, arra is rá lehet sütni a horror bélyeget, de közben nem horror, hanem egy nagyon ügyes film az erőszakról. Engem ez érdekel. Maga a horrorsztori izgat az egészből a legkevésbé.
MN: A Katona József Színház bemutatja A fehér szalag színpadi változatát. Teljesen szabad kezet adott nekik, vagy voltak azért kitételei?
MH: Semmilyen feltételt nem szabtam. Megvették a jogokat, innentől azt kezdenek vele, amit csak akarnak. Németországban egy darmstadti színház is megvette ugyanennek a forgatókönyvnek a jogait, be is mutatták. Azt csináltak vele ők is, amit csak akartak.
MN: Hogy tetszett a darmstadtiak verziója?
MH: Nem láttam.
MN: Miért nem nézte meg?
MH: Nem volt rá időm. Azt azért nem mondanám, hogy nem érdekelt, de azért az sem igaz, hogy tűkön ültem, mert mindenképpen látni akartam. Egyszerűen nem volt időm odautazni. Másrészt erről a témáról mindent elmondtam a filmmel, amit csak akartam. Ha mások ezt a forgatókönyvet a saját elképzeléseik szolgálatába állítják, ám legyen, nincs ellenemre, de ennek hozzám már csak érintőlegesen van köze.
MN: A Funny Games című filmjéből is el tudna képzelni színházi előadást?
MH: Már vagy egy tucat színházi ajánlatot kaptam, hogy szeretnék dramatizálni, de ezt mindig elutasítottam. A Funny Games olyan film, ami a moziról szól. A lényege, hogy a film mint médium hogyan mutatja be az erőszakot. Szerintem ezt nem lehet átültetni a színpadra. Ha csak a sztorit mutatjuk be, a lényeg elveszik. Ezért elutasítottam a színházak ajánlatát.
| ||
MN: Színházi rendezőként kezdte a pályát. Voltak kiugró sikerei és hasonló mértékű kudarcai?
MH: Egyszer rendeztem egy komédiát, ami rosszul sült el, mert komédiát nem tudok készíteni. De alapvetően német klasszikusokat rendeztem, Goethét, Schillert, és csak nagyon kevés kortársat. Egyszer megcsináltam a Nem félünk a farkastólt, de összességében a klasszikusok domináltak.
MN: Miért nem megy a komédia?
MH: Ez ugyanolyan kérdés, mint hogy miért nincsen valakinek zenei érzéke. Egyszerűen nem megy, semmi vicces nem jut az eszembe.
MN: Szóval nincs humora?
MH: Azt azért nem mondanám. Nézőként nagyon is tudom élvezni a jól megcsinált komédiákat. De nekem nincsen vicces fantáziám, az én fantáziáim a kevésbé komikus irányba megy.
MN: Azért jó viccmesélő?
MH: Erről azokat kell megkérdeznie, akik a vicceimet hallgatják. Én azt gondolom, elég szórakoztató tudok lenni. De az teljesen más. Az is kérdés, mit tekintünk komédiának. Tulajdonképpen a legutóbbi filmem, a Happy End is komédia. Egy farce, egy nagyon kiélezett, alkalmasint vicces elemzése a társadalmunknak. De annyiban nem komédia, hogy a komédia megbékélésre törekszik, miközben az a társadalom, amelyben ma élünk, nem hiszem, hogy megbékélésre szólítana fel.
MN: Azt szokták mondani a magyarországi színházigazgatók, hogy a színház ne politizáljon. Egyetért ezzel?
MH: Attól függ, mit tekintünk politizálásnak. Az olyan utalgatásokat, mint amikor Schiller Rablókjai hirtelen a Baader–Meinhof-csoportnak lesznek megfeleltetve, szóval ezt a fajta aktualizálást én idétlennek tartom. De közben a színháznak, mint minden más művészeti formának, fel kell vállalnia egy társadalmi nézőpontot. E tekintetben a politikamentes színház szerintem halott színház.
MN: A magyar színházvezetők gyakran tartanak a politikától. Ausztriában is gyakori az ilyen félelem?
MH: Ausztriában szerintem a színházigazgatók nem félnek az államtól. Ausztriában sem túl szimpatikusak most a politikai fejlemények, de azért attól félni, hogy valakit az állam bezár vagy elhallgattat, azért az túlzás lenne.
MN: 2013-ban Matthias Hartmann, a Burgtheater akkori igazgatója levelet intézett Balog Zoltán miniszternek, bírálva a kormány kultúrpolitikáját. Ön is, Elfriede Jelinek is kifejtette álláspontját a levélben. Ön azt írta, azok az államok, amelyek a művészi szabadságot cenzúrának vetik alá, megszűnnek demokráciának lenni. Hogy látja a mostani helyzetet?
MH: Ez a mondat ma ugyanannyira érvényes, mint akkor. Ha a szólásszabadságnak vége, akkor a demokráciának is.
MN: Történt olyan Ausztriában, hogy megvontak pénzt a túl keményen fogalmazó színházaktól?
MH: Konkrét példát nem tudok hozni. Engem soha nem tartottak vissza attól, hogy kimondjam, amit akarok. Az elején, kezdőként persze nem mindig volt egyszerű finanszírozást találni, de ennek is inkább az volt az oka, hogy az emberek nem mindig bíznak az új, még ismeretlen hangokban. De én egész életemben azt csinálhattam, amit akartam.
MN: Színházi rendezőként ugyanúgy bánt a színészeivel, mint filmesként?
MH: Már vagy húsz éve nem dolgozom színházban. Abban az évben volt az utolsó színpadi rendezésem, amikor az első mozifilmemet készítettem. Persze a színházban az egész játék más. Vannak olyan színészek, akik kiválóak filmen, de a színpadon egyáltalán nem jönnek át.
MN: Elege lett a színházból, azért nem rendez már régóta?
MH: Már nem érdekel igazán, sokkal izgalmasabbnak találom a filmet. Természetesen járok színházba, megnézem bizonyos rendezők munkáit, hiszen tudom, hogy egyfajta minőséget kapok. Aztán persze van olyan is, hogy nincs minősége.
MN: Van kedvenc ülőhelye a Burgtheaterben?
MH: Mivel ismerem a legtöbb rendezőt, kapok tőlük jegyet, aztán oda megyek, ahova az szól. De nem vagyok törzsvendég a színházban. És moziba sem járok gyakran. Nem vagyok nagy fogyasztó. Talán nyolchetente egyszer, ha eljárok, és akkor is azért, mert azt olvasom, hogy valamely engem érdeklő alkotó filmjét bemutatják. Nem szeretek állandóan fogyasztani.
MN: Mit látott legutóbb moziban, ami tetszett?
MH: Ami jó is volt? Elég régen volt… Ami nagyon jó volt, az a Nader és Simin című iráni film. Az tényleg lenyűgözött.
MN: Tagja az Oscart odaítélő Amerikai Filmakadémiának, ugye?
MH: Persze, hiszen megkaptam az Oscart. Akkor az ember automatikusan tag lesz.
MN: Akkor szavaz is minden évben?
MH: Nem. Több helyen is tag vagyok, de még semmilyen akadémián nem szavaztam, mert baromságnak tartom. A művészeti alkotásokat nem lehet összehasonlítani. Persze praktikus, ha az ember díjat kap, nem is ellenzem, de én nem szeretnék ilyen butaságokban részt venni.
MN: De azért örült, hogy megkapta az Oscart?
MH: Persze. Minden díj hasznos.
MN: A fehér szalag az első világháború előtt játszódik, Joseph Roth regénye, A lázadás a világháború utóhatásait taglalja. Az ebből készült filmjében Pogány Judit is szerepel. Hogyan talált rá?
MH: Egy teljesen normális castingot csináltunk erre a szerepre Magyarországon és Csehszlovákiában. Ő volt a legjobb.
MN: Kifejezetten külföldi színészt keresett?
MH: A regényben ez a szereplő nem a német nyelvű területekről érkezik, kicsit töri a németet, és ő volt a legjobb. Annak ellenére is, hogy nem beszélt németül, de nagyon jól felkészült. Ha jól emlékszem, a színház dramaturgjával fonetikusan megtanulta a szöveget, ahogy azt az énekesek is teszik. És ennek ellenére is nagyon direkt és spontán volt. Nagyon elégedett voltam vele.
MN: Fiatalkorában írói ambíciókat dédelgetett. Egy regénybe bele is kezdett, fel is olvasott belőle egy bécsi színházban. Jó regény volt?
MH: Már nem emlékszem, annyira régen volt.
MN: Mégis, miről szólt?
MH: Nem is volt teljes regény, csak az első száz oldal. Fiatalkori ostobaság volt.
MN: Sok befejezetlen műve lapul a fiókban?
MH: Alapvetően, amit meg akartam csinálni, azt végig is vittem. Egy évvel ezelőtt kijött egy könyv, amiben szerepel az összes forgatókönyvem. Azok a munkák is elkészültek, amelyeket a tévének csináltam. Szóval nincs miért panaszkodnom, nem kellett az asztalfióknak dolgoznom.
MN: A Szerelem című filmjének központi témája az időskor és a halál, de részben a Happy End is e körül forog. Az osztrák társadalom jól bánik az idősekkel?
MH: Ha engem kérdez, velem jól bánnak. Az idősekkel általában rendesek. Ahogy öregedik a társadalom, ez egyre kényesebb téma. De én nem ezért készítettem el a Szerelem című filmet, hanem mert a családomban volt egy esemény, ami eléggé megérintett, és oda vezetett, hogy mélyebben foglalkozzak vele. Én magam sem vagyok már egy ifjonc, szóval ilyen szempontból is adta magát a dolog.
MN: Foglalkoztatja a halál gondolata?
MH: Nehéz elkerülni.
MN: Mire gondol ilyenkor?
MH: Ez megválaszolhatatlan kérdés. Meg hát nem is pszichoanalízist végzünk itt.
MN: Volt már pszichoanalízisben?
MH: Nem. Művészileg nagyon nem tartom produktívnak az ilyesmit.
MN: Miért?
MH: Mert sokkal hatékonyabban fel tudom dolgozni ezeket a neurózisokat, amelyekkel minden ember találkozik, hogyha művészileg dolgozom fel, mint hogyha egy pszichoterápiai beszélgetés keretében próbálnék megszabadulni tőlük. Nem szenvedek annyira, hogy pszichiáterhez kelljen mennem. A pszichiáter azoknak jó, akik amúgy betegek lennének. Szerencsére nálam nem ez a helyzet. A mai pszichoanalízis amúgy is nagyon veszélyes „tudomány”, hiszen mindig igaza van. És ha valakinek mindig igaza van, akkor nem lehet tudományosan dolgozni. Ez az irodalomtudomány és a filmtudomány problémája is: mindenben igazuk van. Csak épp ebből nem következik semmi, hiszen pont az ellentétével is igazuk lehet.
MN: Mit csinál két film között? Tanít?
MH: Tanítok is. Mit csinál egy zeneszerző két kompozíció között? Egyszerűen csak él, olvas, iszik, locsolja a kertjét, utazgat vagy zenét hallgat. Szóval mindazt, amiről az emberi élet szól. Nem lehet folyamatosan alkotni. Valamit tapasztalni is kell, hogy aztán lehessen róla írni.
MN: Nem törzsvendég sem színházban, sem moziban. Törzskávézója azért csak van?
MH: Nincs. Nem járok kávézókba.
MN: Akkor hol törzsvendég?
MH: Otthon.
(A tolmácsolásért köszönet B. Simon Krisztiánnak)
(Az interjú a Magyar Narancs hetilap 2019. szeptember 26-i számában jelent meg, most újraközöljünk online teljes terjedlemében.)
