A cirkuszban az a fenséges, hogy miközben illúzió, pont nagyon reális a fizikai veszély. Nincsen ebben semmi hiba. Pár tévesztés be is csúszott azért, de a buzogányos zsonglőr vicces lúzerjelenetet csinált belőle, és így annak az opusznak volt valami esendőségi dramaturgiája legalább. Mert hogy annak is kell lennie, erre épül a kortárs cirkusz, különben olyan lesz, mintha kortárs táncnak hívnánk a puszta kunsztokra alapozó táncrevüket. Mutasson túl önmagán a produkció, reflektáljon a jelenre, a velünk élő aktualitásokra, legyen az a műfajon belüli vagy kívüli ügy. Legyen lelke, na. Annyira vártam ezt, pont a lenyűgöző, de az új gondolatok híján egyre fárasztóbb látvány miatt. A műsorfüzet ígérete az volt, hogy a harmincas évek Párizsának dekadens és mondén világát idézi majd a produkció. Berzsenyi Kriszta légies, „leváló alkatrészekkel” ellátott szellemes jelmezei és Marton Ádám hajszobrai ezt teljesítették is, de Brassaï jellegzetes univerzuma a külsőn sem derengett át túlságosan, pedig állítólag ez inspirálta Vági Bence író-koreográfus-rendezőt. Ez lett volna a fő truváj, a Paris de Nuit-sorozat, amitől kortárs gellert kaphatott volna a cirkuszi hűhó. Ködös éjszakák, törött fürdőszobai tükör, magányos gorgó a Notre Dame tetején, csókolózó szerelmesek, fák árnyékai, könyvesboltok kirakata. Vagy hogy a kánkán is csomót keressek, legalább a korabeli táncos mulatóhelyek társadalmi háttere. Ebből szinte semmi, átfogó színházi gondolat semmi, zenés látványorgiának viszont dobogós volna az első hazai cirkuszrevü fesztiválon.
Müpa, október 3.
