A színházi nevelés maga a demokrácia – Nem is kell sokaknak

  • Gera Márton
  • 2015.02.14 13:58

Színház

Láthattuk végre, mi az, ami a magyar oktatásból kimarad: a csapatmunka és a játékosság. Egy konferencia tanulságai.

Egyszer volt Magyarországon drámapedagógiai konferencia – nagyjából ez a tanulsága Raátz Judit főiskolai tanár megnyitójának. Mint mondja, ilyen hosszúságú és ennyire átfogó rendezvény most van először az országban, és nincs semmi garancia arra, hogy lesz lehetőség a folytatásra. Sőt a Színház – dráma iskola című konferenciát is egy Támop-pályázat keretében sikerült megszervezni. Pedig igény volna rá – látszik a megjelentek számából is, és ez még csak az első nap, a pedagógusok és a diákok zöme inkább a pénteki workshopokra volt kíváncsi.

Az ELTE BTK kari tanácsterme így is dugig, és már ez nagyszerű Gintli Tibor szerint, aki ugyan irodalomtörténész, mégis, magát a költészetet egy színjátszó csoportban fedezte fel még gimnazista korában. Szerinte a drámafoglalkozásoknak igazi előnye, hogy nem lehet kibújni a döntés alól, a szöveg minden mondatáról el kell dönteni, mit kezdünk vele. És tulajdonképpen ezen kötődés miatt vállalta, hogy köszöntőt mond, aminek igazán hálásak lehetünk, mert Gintli kerüli a közhelyeket, személyes példákat hoz: például, hogy volt idő, amikor középiskolában tanított, és bizony rendezett színdarabot is.

A Krétakör művészeti vezetőjének, Schilling Árpádnak az előadása Gintliéhez képest kész forradalmi szónoklat, manifesztum. Holott nehéz azzal vitatkozni, amit állít: a magyar oktatási rendszer egyáltalán nem demokratikus, és fel kell tennünk a kérdést, kiket is nevel. Bátor, döntésképes egyéneket vagy magolókat? Semmit nem változott az oktatás az elmúlt időszakban, mondja Schilling, aki szerint a színházi nevelés maga a demokrácia, amikor tanár és diák egyenrangú fél, a diák is tanul, de a tanár is. Viszonylag kevés az idő, talán ennek is köszönhető, hogy lavírozunk a témák között, illetve megnézünk egy videót a kreatív színházi foglalkozásról, amit a Krétakör szervezett. Végül egy újabb kisfilm jön, amelynek kapcsán lehet látni, hogy milyen sokoldalú a színház, hogyan képes vitát generálni, közösséget kovácsolni; Schillingék egyik legutóbbi projektje a hajléktalankérdéssel foglalkozott, pontosabban fiatalok foglalkoztak vele, és a végén született meg az a gerillakampány, amelynek köszönhetően a hajléktalansorsokról készült plakátokat láthatjuk a fővárosban.

Schilling Árpád

Schilling Árpád

Fotó: MTI

És hogy mennyi más formája van a színházi nevelésnek, arról Bethlenfalvy Ádám drámatanár mesél, aki előadását a legalapvetőbb kérdéssel kezdi: mire való a színház? Anélkül, hogy válaszolna rá, felvázol megannyi módot, ilyen például a terápiás színház, a vitaszínház vagy a színházi csapatépítés. Ezek esetében a színház valamifajta ürügy, hogy a problémák felszínre kerülhessenek, és elinduljon a diskurzus.

Balázs Zoltán rendező Aranybogár-módszer című előadása kissé zavaros, bár lehet, csak az álmosító idő teszi, mindenesetre az előadók többször is viccelődnek, hogy mindjárt jön egy szünet. A módszer egy Poe-novella után kapta a nevét, és lényege a koncentráció fejlesztése, hogy az ember ne csak nézzen, hanem lásson is.

Eck Júlia egyetemi docens a hazai drámatanárképzésről számol be, ahol egyáltalán nem rózsás a helyzet, még ha az utóbbi időben el is kezdődött valami fejlődés. A Pannon Egyetemen már válaszható a drámatanár szak az osztatlan tanárképzés keretében, noha az oktatók gyakran éhbérért (vagy éppen mindenféle honorárium nélkül) dolgoznak. Ez egyébként régebben sem volt jobb – Raátz Judit enyhe iróniával meg is jegyezte megnyitójában, hogy „természetesen ingyen” oktattak.

Amíg az első napon, a plenáris előadások keretében az elméleté volt a főszerep, addig a péntek szinte teljes egészében a gyakorlati foglalkozásokról szólt. Persze, az „előadók” elmagyarázták a játékok alapját, de az egész lényege mégiscsak az volt, hogy az ember jól érezze magát. És ahogy Körömi Gábor fogalmazott, a pedagógusok egy idő múlva – akarva-akaratlan – úgyis beépítik a maguk gyakorlatába ezeket a drámapedagógiai gyakorlatokat. Körömi lenyűgözően instruál, ülünk a teremben vagy negyvenen, és öt perc után azt venni észre, hogy mindenki önfeledten nevet, a huszonéves örömmel pacsizik a nyugdíjassal, és közben valóban egyszerű játékokat játszunk: barátkeresőt, koncentrációs feladatokat és bonyolított székfoglalót. A lényeg az ismerkedés, a csapatmunka, és hogy a résztvevő játsszon egy kicsit. Na, nagyjából ez marad ki ma a magyar oktatásból.

Körömi gyakorlatával ellentétben Tóth Zsuzsanna Vers-játékok programja már nem ennyire átütő hatású, a közösségi élmény helyét átveszi az ambíció (dramatizáljunk egy verset), noha Erdős Virág Négyeshatosába illesztgetni a rímeket valóban jó móka.

Az mindenesetre világosan látszik, hogy mennyire fontos a drámapedagógia, hogyan mutathat túl önmagán. Azonban a kérdések megvitatására, a tapasztalok átadására két nap édeskevés. Csak egyelőre nem az látszik, hogy a jelenlévőkön kívül akarna bárki is folytatást.

Neked ajánljuk