Magyar Narancs: Szolnokon kezdted a pályád, húszévesen kerültél oda, 1996–97-ben ott tanultál. Honnan érkeztél?
Sárosdi Lilla: Földessy Margitnál voltam egy évig stúdiós, ő küldött a szolnoki színházba. Már 15-16 éves koromtól fogva kerestem azokat a helyeket, ahol színészetet lehetett tanulni. Akkoriban Schwajda György volt Szolnokon az igazgató, aki szeretett volna elindítani egy főiskolai képzést, aminek részt vettem az első évfolyamában. Sajnos az iskola a következő évben megszűnt. Ottlétem alatt találkoztam Bodó Viktorral és azzal a társulattal, amit Ad Hoc Csoportnak neveztek. Elég komolyan gondoltuk a színházcsinálást, hajnalban keltünk verset tanulni, éjszakákon át próbáltunk, és nem engedtünk magunk közé senkit. Aztán, amikor feljöttünk Pestre, Bodó megrendezte velünk Paul Foster I. Erzsébet című drámáját, amiben én voltam Erzsébet. Ezt az előadást 1999-ben megnézte Schilling, és hármunkat, Bodót, Vinnait és engem elhívott a társulatába.
MN: Mi volt az első munkád a Krétakörrel?
SL: ’99 végén ugrottam be Brecht Baal című darabjába – az előadás Schilling vizsgájaként debütált a Színművészetin –, ami éppen meghívást kapott Párizsba, az Odeon Színházba. Aztán az első, amit közösen csináltunk, a Szerelem, vagy amit akartok című produkció volt, innentől kezdve vagyok a Krétakör tagja.
| ||
MN: Szolnokot és a Krétakört is kegyelmi állapotnak szoktad nevezni. Miben áll ez?
SL: Ezt gondolom az egész életemről, nem csak a szakmámról – valahogy mindig, minden nehézségben megkapom azt a segítséget vagy iránymutatást, amire szükségem van. A probléma épp az, hogy nem vállalom a felelősséget, nem állok bele helyzetekbe. A Krétakörön belül egy gyermek szerepét játszottam nagy átéléssel, komolyabb felelősséget nem vállaltam, hagytam magam sodródni, lubickoltam abban, hogy Európa egyik legjobb társulatának a tagja vagyok – számomra a saját előadásaink jelentették a csúcsot. Ez az elfogultság eltávolított a realitástól, gőgössé tett, ami nagy szerepet játszott a 2008-as nagy zuhanásomban, ami a társulat feloszlása után kezdődött, és ami voltaképpen kicsit még most is tart.
MN: 15 éve vagy a Krétakörnél, ez hosszú idő.
SL: Sokat fejlődtem szakmailag, a legjobb iskolát járhattam ki a társulattal. Schilling nagyon figyelt arra, hogy más rendezők – mint Zsótér Sándor vagy Mundruczó Kornél – formanyelvét is megismerjük. Nagyon sokat elégedetlenkedtem azon, hogy miért nem kapok nagyobb szerepeket, de azt akkor még nem fogtam fel, hogy a céljaim eléréséhez a saját felelősségvállalásomra is szükség lett volna.
MN: És mit hozott a váltás, a társulat feloszlása és a Krétakör átalakulása?
SL: A társulati lét vége (2008-ban – C. D.) mindenki számára nagyon terhelt időszak volt, mert szembe kellett néznünk a védtelenségünkkel. Ráadásul az én esetem egészen speciális, hiszen összeházasodtam a társulat vezetőjével. Akkor már több mint 10 éve működtünk együtt, de onnantól kezdve külön is kellett dolgoznunk, miközben magánemberként együtt éltünk, gyereket neveltünk… Ezek a szálak jól összekeveredtek, és csak mostanra sikerült rendesen szétszálazni őket. A Lúzer volt talán a leginkább feszültségmentes próbaidőszak, eddigre mindketten elég sokat tanultunk már.
MN: Hogy érted azt, hogy védtelenek voltatok a társulat feloszlása után?
SL: Féltem, vajon fognak-e keresni mint színésznőt. Amikor kilépsz a biztonságos akolból, akkor derül ki, hogy valójában mennyit is érsz. Ráadásul az új Krétakör produkcióit eleinte nagy ellenállás fogadta, nehéz időszak volt, mert nem kaptuk meg azt a vágyott reakciót, de még az érdeklődést sem, amihez szokva voltunk. Talán A papnő jelentette az első kitörést.
MN: Mennyire kerested a színházi szerepeket 2008 után? Az látszik, hogy az utóbbi időben sorra kaptad a szerepeket, kiléptél a „krétakörös színész, Schilling felesége” kategóriából.
SL: Így látom én is, jelenleg csinálhatok résztvevő színházat, nagyszínpadon klasszikus előadást, tantermi monodrámát és kétféle produkciót is a Trafóban – mindezt függetlenként. Mindegyik nagy öröm és kihívás számomra, mindegyik másért az.
MN: A legutóbbi krétakörös előadásban, a Lúzerben egy Lilla nevű nőt játszol, aki Árpád felesége, akit Schilling alakít – és így tovább. Nehéz, de az is lehet, hogy felesleges szétszálazni ezeket a viszonyrendszereket. Mennyire volt alapvetés, hogy tudatosan magatokból, a privát szférátokból is építkeztek?
SL: A Lúzert és A Pártot is Árpád írta – Zabezsinszkij Évával és a színészekkel –, ezáltal sok személyes dolog került bele az életéből, az életünkből, aminek egy része a színpadon poézissé válik, másik része pedig a valóság határait feszegeti.
MN: Felkavaró, ahogy többféle értelemben is lemeztelenedtek.
SL: Mert nagyon kiszolgáltatott az a nő, akit játszom, aki valahol én magam is vagyok. Számomra pont ez az előadás egyik erénye: a kiszámíthatatlansága, meglepetése és őszintesége – ez teszi különlegessé, nem mindennapivá. Nem láttam még olyan előadást, amibe a rendező ilyen szinten beleállna, vállalná ország-világ előtt az elkeseredettségét, tehetetlenségét, majd a következő pillanatban ugyanilyen erővel figurázná ki magát. Kár, hogy ezt nem egy néző mondja, hanem én.
MN: Azt mondod az előadásban, hogy „védtelenné válok, de ez felszabadít, nincs mit féltsek, nincs mit megtartsak magamnak, de ez nem misszió, én csak így tudok Lilla lenni”.
SL: A színészetről szól ez a mondat, illetve többsíkú a dolog: önmagában számomra arról szól, hogy próbálok szabaddá válni, és minél inkább merek védtelenné válni, annál jobban merek olyan lenni, amilyen valójában vagyok. Ezek a mondatok az előadáson belül, a színpadon teljesen más megvilágításba kerülnek, hiszen a kontextus által elég erős képpé válnak, kemény állítássá a színészetről, hogy miként prostituálja magát egy színész lelki, szellemi és testi értelemben egyaránt.
MN: Úgy tűnik, 2008 óta a színészet mellett egy másik fontos, új szerep is megtalált.
SL: Kiemelten fontossá vált az edukációs vonal, a kérdés, hogyan lehet a fiatalokkal olyan kapcsolatot kialakítani, ami több mint egy előadás. 2010-ben a Káva Kulturális Műhellyel közösen megvalósított Új néző kiemelten fontos projekt volt, ami egy fórumszínházi kísérlet volt Ároktőn és Szomolyán. Romák és nem romák lakta falvakban hoztuk játékba az embereket úgy, hogy közben a saját, konkrét problémáikról vitáztak. De egészen tavalyig hidegen hagyott a közélet. Persze nehéz volt úgy nem foglalkozni ezzel az egészszel, hogy a férjem és a kollégái folyamatosan ezzel töltötték az idejüket, és ezért lehetetlen lett volna kizárni a társadalmi és politikai kérdéseket az életemből. Egy ideig sikerült, sokáig tényleg csak a szerepek érdekeltek, játszani akartam, megmutatni a tehetségemet, mert nem voltak lekötve az energiáim. Szomolyán, az Új néző kapcsán kerültem először olyan emberek közelébe, akikről Harrach Péter nemrég azt mondta, hogy azért nem reggeliznek, mert nem éhesek. Ezek az emberek nem azért kunyeráltak pénzt, mert ez volt számukra a könnyebb út, hanem mert már évek óta nem volt normális munkájuk. Hol így, hol úgy találtam meg a helyemet ezekben a közösségfejlesztő ügyekben, de sokszor nehéz volt mindent elölről kezdeni, mert nem voltam tájékozott a politikai kérdésekben, nem olvastam újságot, nem követtem az eseményeket, semmi nem érdekelt a színházon kívül. Megértem azokat, akik nehezen szánják rá magukat az aktív politizálásra, mert aki még nem csinálta, nem tudja, hol keresse a kapcsolódást, hogyan kezdjen bele. Bennem rengeteg düh halmozódott fel, és sokáig teljes tehetetlenségben fetrengtem otthon. Azt hajtogattam, hogy én kevés vagyok ehhez, nem rajtam múlik. Aztán valahogy rájöttem, hogy a változáshoz én is kellek. Akár úgy, hogy ahogy tudok, segítek egy családot, vagy a tágabb környezetemben felhívom mások figyelmét a problémákra, vagy csak színésznőként elmondom egy interjúban, hogy szerintem az ország jelenlegi helyzete kétségbeejtő. Borzasztó, hogy Orbán az én nevemben is nyilatkozza azt Párizsban, a Charlie Hebdo elleni merénylet után, hogy elegünk van a bevándorlókból, miközben Magyarországra nem is jönnek bevándorlók. Amíg a felnőtt emberek képesek voltak higgadtan viselkedni, ez a majom megint csak feltűnést akart kelteni, és felelőtlenül hordott össze hülyeségeket. Ez olyan mértékben felidegesít, hogy be tudnám dobni egy Molotov-koktéllal a Parlament üvegét. Egyrészt ezt gondolom, mikor nagyon ellep az indulat, másrészt meg azt, hogy tulajdonképpen szükségünk van Orbánra, aki az élet minden területén kiprovokálja, hogy meddig mehet el. Beleszól, hogy mikor vásároljunk, mit tanítsunk a gyerekünknek, mit nézzünk a televízióban és így tovább. Tréningez minket, hogy meddig engedjük be őt az életünkbe. Messzire lehet eltolni a határokat, mert sok ember akkor sem fog megmozdulni, akkor sem tesz majd semmit, ha… De amikor rám jön a buddhista nyugalmam, akkor nagyon hálás vagyok Orbánnak, hogy ekkora pofont ad nekünk, különben soha nem ébredhetnénk fel abból a téli álomból, amiben évtizedek óta élünk. Mindannyiunknak meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy mit kéne tenni ahhoz, hogy normálisak legyünk. Én épp most zárkózom fel, informálódom, és ahol lehet, kimutatom az aktivitásom.
MN: Erre jó alkalom volt a MostMi! január 2-ai tüntetése.
SL: Ahol végre nem színésznőként, hanem anyaként, nőként és állampolgárként léphettem színpadra. Hisz’ ez is mind én vagyok, csak eddig nem vettem észre. Az rémisztő számomra, hogy sokan úgy érzik, nem vállalhatják a véleményüket, nem mehetnek ki egy tüntetésre, mert félnek a következményektől. Ez fájdalmas és megdöbbentő, ahogy az is, hogy embereknek miért kell olyan munkahelyen maradniuk, ahol megalázottnak és kiszolgáltatottnak érzik magukat, és „csak” azért, mert félnek attól, hogy nem tudják eltartani a családjukat, nem teszik meg azokat a lépéseket, amiket egzisztenciális félelem nélkül simán megtennének. Ezeket az embereket inkább arra biztatnám, hogy higgyék el, sokkal többet nyernek, ha mernek félelem nélkül élni. Erre persze lehet azt mondani, hogy „könnyen ugatsz, mert a Schilling a férjed, és biztonságban vagy, mert ő külföldön dolgozik”. Ami igaz, de azért, mert külföldön elismerik, itthon még simán megalázzák. Most ilyen kérdésekkel foglalkozom: hogyan kell aktív polgárrá válni? Hogyan kell megmaradni épeszűnek ebben a helyzetben? Hol szól ez nem csak a magamutogatásról? Melyik része érdekel: hogy ott áll előttem
10 ezer ember, és lehet előttük szerepelni, vagy az, hogy tehetek valamit másokért? Szeretem ezt az országot, és szeretnék tenni azért, hogy jó legyen itt élni.
