A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) keretében ünnepelték idén a szervező Csiky Gergely Állami Magyar Színház fennállásának 60. évfordulóját, de a koncertekkel, szakmai beszélgetésekkel kiegészülő rendezvényt szerencsére nem folyta be a pátosz. A húsz előadásból hármat vonunk most megfigyelés alá, amelyek történetesen egyaránt az egyhetes műsorfolyam második napján buktak a felszínre.
A Mihai Eminescu Nemzeti Színház kettes stúdiótermében, értsd: az egykori várhoz tartozó lovarda épületében néztük meg Mihai Maniutüiu rendezésében Az élet álom című előadást. A neves román rendező Calderón hatalomról, apa-fiú komplexusról szóló drámáját, illetve a valóság és az illúzió közötti átjárás lehetőségeit kórházi és háborús környezetben képzelte el. Hogy hatásvadász vagy kifejező képeket látunk inkább, azt nagyon meghatározza a színházi szocializáció - én hajlottam arra, hogy a román posztmodern bizarr regnálásaként értékeljem a túl erős képeket és a kegyetlen intermediális effekteket. Mindenesetre képtelen voltam elaludni ilyen brutál technozajban, miközben a színészi játék az alámondásos fordítás ellenére is legalább annyira lekötötte a figyelmemet - különös tekintettel a leláncolt Segismundóra, aki ugyan hajlottabb korú volt annál, hogy kivont karddal és hihetően hódítsa el apja elől a nőket, de a konvenció e játékos felrúgása teherbíró ötletnek bizonyult. A hatás pedig még az idegesítő, űrlényre maszkírozott aneszteziológusok karán is átverekedte magát.
Az Újvidéki Színház Opera Ultima című produkciója (képünkön) már közelebb lendített a fesztiválhangulathoz. Mondhatnám azt is, hogy a színház megélhetési problémáit, szükségszerű prostituálódását, illetve az alkotói szabadság kérdését is boncolgató párkapcsolati opera szinte olyan volt, mintha itthon lettem volna: Abszurdisztánban, a kényelmes fapadomon. Kokan Mladenovic magyar nyelvű rendezésének mindkét felvonása mellbevágó volt a maga módján. Az első rész a szórakoztató színház túlkarikírozására alapozott, az operajátszás nevetséges gesztusaival, Beaumarchais nyomán, de éppen a csömörig, amire hosszabban nem lettem volna kíváncsi. A hófehér habos világból a második részre aztán lett nemulass. Még jó, hogy visszamentem a szünet után. Kifordult a Figaro-történet, valóságos opera noir, a jelen kelet-közép-európai társadalom- és kultúrpolitikája elleni vádirat kerekedett belőle. A kabaréból a teljes közérzeti összeomlás felé ívelt a színészek játéka, megmutatták, hogy tényleg meg kell halni a színpadon. (Utóbbi tétel végérvényes igazolására később, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház hét és fél órás Sirályában került sor.)
A nap végén érkezett egy identitásutazásról szóló összművészeti performansz a kelebiai Nyári Mozi Színházi Közösség előadásában, Lit és Mix könyve címmel. Lajkó Félix élő metál-citera koncertje és matematikus édesapja emléke volt az alap, amelyre Döbrei Dénes óvatos duhaj tánc- és tárgyjátéka, azaz felmutató színháza és a Buharov testvérek ritmikus, meditatív vetítése építkezett. Mindez a maga esetlegességeivel együtt volt nagyon pihentető annak, aki képes azonnal belehelyezkedni a burokban születni a másvilágra atmoszférába.
A Forte Társulat A nagy füzet című előadását a Csiky Gergely Színházban csak azért említem meg még a végén, mert itthon az évad egyik legjobb előadásának tűnt - és ez Temesváron is így volt. (Kritikánkat lásd a március 7-ei számban!)
Temesvár, május 25.
