Magyar Narancs: Megtanult angolul?
Alföldi Röbert: Nem. Bár kommunikáltam odakint, hiszen sokkal többet értettem, mint amennyit el tudtam mondani. És a színészek, a munkatársaim nagyon akartak kommunikálni velem. Ami mégsem ment így, abban Szűcs Anikó segített, aki persze sokkal több volt, mint tolmács: asszisztens, barát, dramaturg, konzultáns...
MN: Jó lett az előadás?
AR: Tisztább, sallangmentesebb, koncentráltabb lett, mint az itthoni. Egyszerűbb. Egyenesebb.
MN: Miért?
AR: Mert egy csomó minden nem tetszett már nekem, ami régebben igen. És hát... nagyon be voltam ám tojva, nagyon igyekeztem pontosan fogalmazni. Hiszen nagy kérdés volt, hogy értik-e. Értik. Ez volt a legfontosabb tapasztalat: hogy nem élünk más világban.
MN: Mi itt, Budapesten, és ők ott, Portlandben? Na ne!
AR: A körülmények mások, persze. De ott is rengeteg a magányos, magába zárt ember, nem találják a helyüket, a párjukat; nem tudják, hogy jó helyen vannak-e, ott kell-e lenniük, ugyanilyen egzisztenciális problémáik vannak. Barátaim is lettek, hiszen a napi nyolcórás próbán kívül is velük éltem, méghozzá életemben először nagyon rendszeresen, és úgy, hogy csak ezzel az egy dologgal kellett foglalkoznom. Féltek nagyon A velencei kalmártól; ugyanazért, amiért itthon annak idején: hogy antiszemita, hogy minek ezt most, ilyesmik... Az előadás a gyűlöletről, az erőszakról szól; az ő mércéjük szerint nagyon végletesen, mert nincsenek ehhez hozzászokva. Az is újdonság volt számukra, hogy ezzel a szerzővel bármit is lehet ma mondani, hiszen nekik Shakespeare olyan, mint nekünk Madách meg Katona. Ráadásul nem tettem meg azt a szívességet, hogy "könnyített" angolt kellett volna beszélniük: az eredeti szöveggel birkóztak.
MN: Milyen város ez a Portland?
AR: Mondjuk - mutatis mutandis - Pécs és Sopron keveréke. Nagyváros, híresen liberális város, Bush állítólag úgy hívja őket, hogy "a kis Bejrút"; demokraták, jólét van, rengeteg hajléktalan él ott, mert olyan az úgynevezett szociális háló. Európai jellegű, villamosok, normális méretű épületek, sok zöld.
MN: Siker volt?
AR: Igen.
MN: A bemutató után még látott kritikát?
AR: A legelsőt. Beledorongolt a földbe. Később ugyanez a kritikus hosszan írt arról, hogy mennyi e-mailt és levelet kapott erre a kritikára, és biztos valamit ő nem ért, de megnézi még egyszer.
MN: Mire jött haza?
AR: Nézzen körül, mi folyik itt! Erre.
MN: És szépen fölvette a fonalat ott, ahol elengedte...
AR: Hát nem. Nem vettem föl.
MN: Változott?
AR: Odakint kaptam egy nagy önbecsülésbombát. Ez most hülyén hangzik és nagyképűen, de mindössze arról van szó, hogy itthon egyfolytában úgy éreztem, hogy bármit teszek, az meg van kérdőjelezve. Bennem amúgy is mindig fölmerül, hogy rosszul gondolom, amit gondolok. Jó volt egy kicsit olyan helyen lenni, ahol csak az számít, amit csinálok, és nincs körülötte ez a lebegtetés, amiitthon mindig van. Aztán erre jöttem vissza. Például arra, hogy ki mindenki lett itt igazgató az elmúlt hetekben... Nem változik semmi.
MN: Hát mert nem pályázott senki.
AR: Ha valaki ezt megérti, akkor az én vagyok! Én már pályáztam ugyanis. És ha azt mondom: nagyon szomorú, hogy most sehová senki nem pályázott, akkor ezt nem a jelenlegi igazgatók ellen mondom. Három éve még volt valami izgalom akörül, hogy ki kerül egy színház élére. Most ez - úgy látszik - senkit nem érdekel. És egyébként is: tombol a rosszkedv mindenfelé. Most van időm színházba járni, mert elmaradt egy munkám, és úgy érzem magam, mintha ufó lennék. Szomorúan néznek rám a kollégák - mi a franctól vagy úgy földobva... Már múlik, jelentem.
MN: És mit lát a színházban?
AR: Azt, hogy üzemszerűen működik. Nem tudni, mit akar mondani, aki mond valamit - olyan üzemszerű az egész.
MN: Hát ennek az üzemnek maga alaposan része.
AR: Igen. De még mindig úgy fogok neki mindennek, hogy valamit akarok vele mondani. Most is olyan darabok várnak rám, amiket már évek óta szeretnék megrendezni. Az ügynök halála Bodrogival, a Romeo és Júlia, Ibsen: A tenger asszonya - ilyen lehetőségekhez évek óta nem jutottam. És játszani is fogok: Ács János Casanovát rendez Kecskeméten. Ez azért nem nagyüzem.
MN: És az Alföldi-show folytatódik?
AR: Nagyon remélem.
MN: Én meg reméltem, hogy akkor most nem.
AR: Szeretem ezt a mûsort.
MN: Én nem nézem mindig, de ha nézem, többnyire nem szeretem.
AR: Miért?
MN: Mert úgy érzem, hogy mindenki – nemcsak a színészek – egyfajta szereposztás szerint játszik. Szerepet tehát.
AR: Én viszont nagyon bírom azokat az „öregeket”, akik bejönnek vendégnek. Ezek a színészóriások – Törôcsik, Garas, Pogány, Máthé Erzsi, Darvas Iván, Lehoczky, Bodrogi és a többiek – régebben benne voltak egy-egy társulat kellôs közepében, a fiatalok körülvették ôket, lesték a szavukat, tanultak tôlük; ma pedig nem így van. Ezért aztán óriási élmény egy-egy találkozás.
MN: Maga viszont csöppet sem tûnik profi riporternek, holott...
AR: Mert hatnak rám, és ettôl sokszor meg vagyok rendülve.
MN: Maga azért csinálja ezt a beszélgetôs mûsort, mert Alföldi Róbertnak hívják. A kiválasztását üzleti szempontok motiválják, amelyekben nem a minôség vagy a szakértelem a döntô, hanem a „húzóneve”.
AR: Igen, de szerintem tudom közvetíteni ezeknek a találkozásoknak az élményét, és ezek tényleg rendkívüli emberek.
MN: Maga amúgy is igazi messzirôl jött ember. A kisfiú, aki háromévesen Dunapatajon elhatározza, hogy színész lesz, aztán megy elôre, mint kés a vajban, és: színész lesz. Mit képzelt el akkor a leendô életérôl?
AR: Ezt. Pontosan ezt. Noha
ez tökéletesen abszurd volt akkor – Ordasról nézve, ahol anyám él, nyilván ma is az. Csúnya, kövér és gátlásos kisfiú voltam, de tudtam, hogy színész leszek, ráadásul sikeres. Olyan erôs volt ez az álmom, hogy ez volt a legfôbb hajtóerô
az életemben. Tudtam, hogy meg tudom csinálni. Hát... nemigen
értették körülöttem, és hülyének néztek. Viszont nagyon hamar
teljesült.
MN: Túl hamar?
AR: Nem tudom, de bejött. Minden, amit elképzeltem. Úgy élek, ahogy nekem jó. Nem függök semmitôl és senkitôl. Pontosabban: nagyon-nagyon erôsen én választok.
MN: Ehhez az anyagi biztonságot azért a tévézés adja, nem?
AR: Most már nem.
MN: Fölküzdötte az árfolyamát?
AR: Föl, a fene egye meg!
MN: Akkor miért nem hagyja abba a tévét? Legalább egy idôre?
AR: Nem tudom. Pedig engem már az úgynevezett helyzetem – az ismertségi, népszerû-
ségi, karrier- és anyagi helyzetem – nem érdekel.
MN: Akkor mondunk ilyet, ha már egy bizonyos szint fölött vagyunk.
AR: Igen, ez így van. De a legtöbben mégis a saját helyzetükkel vannak elfoglalva. A „pr-ral”, a menedzseléssel – és nem a melóval.
MN: Akkor talán nem tud nemet mondani?
AR: De igen. Tudok nemet mondani, csak az elmúlt néhány évben úgy alakult a magánéletem, hogy az átvészeléshez kellett a rengeteg munka. A túléléshez.
MN: Sok pénzt keres. Mire költi?
AR: A pénz maga nem érdekel. Sok minden érdekel, ami pénzbe kerül. Festményeket vásárolok. Minden pénzemet elköltöm. Jól élek. De ez tényleg nem érdekel, tán mert gyerekkoromban nagyon szegények voltunk.
MN: Azt mondja, elérte, amirôl kisgyerekként álmodott. És akkor most mi lesz? Merre tovább?
AR: Én is ezt kérdezem magamtól. Még ötven évig ugyanez? Merre van az elôre?
MN: Még egy tévémûsor? Több festés?
AR: Mindig van azért egy mosoly a szám szögletében, amikor elviszik a képeimet.
MN: Milyen festônek tartja magát? A legjobb festô a színészek között, és a legjobb színész a festôk között?
AR: Jó szemét kérdés... Dekoratív festô vagyok, mondjuk így. Divat az art deco, ami az én festôi világom, és egyik fontos eleme volt, hogy minden lakásban festmény legyen a dísz – valószínûleg ezért is veszik a képeket; ahhoz ugyanis túl sokat kérek értük, hogy csak az Alföldi-rajongók vegyék.
MN: Kit tart igazi festônek a kortársak közül?
AR: Fehér Lászlót, Váli Dezsôt, El Kazovszkijt meg másokat is. Eszembe nem jutna, hogy én ugyanazt csinálom, mint ôk – de már volt velük kiállításom, és ôk nem tiltakoztak.
MN: Volt esélye, hogy nem színész lesz, hanem festô?
AR: Nem volt, noha tanultam rajzolni. Annak volt, hogy zenész leszek. Sokáig zongoráztam, és azt most is nagyon szeretem.
MN: Hasznát is vette a szolnoki Amadeusban.
AR: Rolla János megtanított vezényelni – és az maga a mákony.
MN: Szeretnék kihúzni magából valami sorrendet arra nézvést, hogy mi mennyire fontos az életében.
AR: Mégis, mit gondol?!
MN: Nem tudom. Azt sem tudom, van-e igazi beleszólása abba, mibôl mennyi van, vagy csak visszautasítani tudna. A színészet? A tévé? A rendezés?
AR: Hát persze, hogy a rendezés. Ha visszanéz az elmúlt hat-nyolc évemre, ez nemcsak miattam lett így, hanem...
MN: Hanem?
AR: Hát nem hívnak játszani! Ennyi. A Tragédiában volt az utolsó színészi feladatom, ennek lassan két éve. És abban is jól éreztem magam, igazi színészi feladat volt. Már csak azért is megérte, mert végre istenigazából átrágtam magam ezen a fantasztikus darabon.
MN: És közben vigyázott arra, hogy semmilyen reklámtevékenységben ne vegyen részt, sem a Fidesz-kampány, sem a Nemzeti-kampány környékén.
AR: Igen, olyan szerzôdést kötöttem. Csak a szerepet vállaltam el, a kampányt nem.
MN: Nem lehet, hogy azért nem hívják játszani, mert a rendezô nem akarja az elôadásában a tévés Alföldit látni?
AR: Lehet. De azt gondolom – és lehet, hogy ez is nagyképûen hangzik –, hogy színészként én már megmutattam magamat. Tévézés elôtt, után, alatt, meg akkor is, amikor nem volt tévézés. Ide figyeljen, azért már tizenöt éve vagyok ebben a szakmában, és csináltam egy-két dolgot! Azért nem hívni, mert én olyan vagyok a tévében, amilyen – kibúvó. Rólam lehet tudni, hogy milyen színész vagyok.
MN: Érdekes: ha rendez, túlnyomórészt klasszikusokat rendez, Shakespeare-t, Csehovot.
AR: Én nem értem ezeket a maiakat. Olvasom ôket ezerrel, de nem értem. Míg Shakespeare, Schiller lenyûgöz.
MN: Milyen passzban van most?
AR: Hát ez nagyon jó kérdés. Mióta hazajöttem, jöttek ezek a fontos ajánlatok, amiktôl nagyon boldog lettem, viszont elkezdtem azon gondolkodni, amin azelôtt soha: meg tudom én ezeket csinálni? Négy évvel ezelôtt volt egy olyan idôszak, amikor hat Shakespeare-darabot rendeztem egymás után. És föl sem merült semmiféle kérdés, még az sem, hogy tán nem kéne hatot, csak ötöt. Most meg tépelôdöm.
MN: Melyik tevékenységét adná föl, ha úgy hozná a sors? Illetve: melyikhez ragaszkodna körömszakadtáig?
AR: A színházhoz.
MN: A rendezéshez?
AR: A színházhoz. És most kezd kristályosodni, hogy merre tovább. Az opera felé. De itthon nem hívnak – tehát külföldön.
MN: Megcsinálta a Faustot Szegeden – leadta a Mezzo, ami elég nagy dolog, hiszen az elsô kelet-európai operarendezés volt ezen a csatornán. Miért nem hívják vajon itthon? Egyáltalán – és ne kerülgessük tovább – mitôl van, hogy annyi embert irritál?
AR: Talán mert úgy tûnik, mintha bennem nem merülnének föl kérdések a saját munkámmal szemben. Pedig vannak jócskán – csak van bennem az a gyermekdedség is, amitôl boldogan belevágok. És van egy olyan fenntartás is velem szemben – tán leginkább az operával kapcsolatban –, hogy... hogy jövök én ehhez. Hogy merészelem. Nem tanultam, tehát nem is érthetek hozzá. A tévésztár a Reggelibôl... Operaügyben itthon nekem a Mezzo betette a kaput. Hát külföldön fogok operát rendezni. Itthon tapad hozzám némi krakélerség is, pedig munkában soha nincsen, csak...
MN: ...például abban a perben van, amit a bulvársajtó ellen indított, és nagyban játssza, sok pénzért, valamint gyújtó hatású szónoklatot vágott le a bíróságon az elsô tárgyaláson.
AR: Igen, alaposan végiggondoltam, mit fogok mondani, és hát az egészet tényleg kikérem magamnak! Én annyira nyilvánosan létezem, hogy azt a picit, ami az én magánéletem vagy magánterületem, nagyon szeretném megvédeni, mert arra nekem nagyon nagy szükségem van. És azért is perelek most, mert... lehet, hogy hülyeség, de hiszem, hogy muszáj valami jóért küzdeni, és ez jó. És kísérlet is arra, hogy vajon tényleg ennyire reménytelen-e itt minden... Hogy ilyesmik, mint az adott szó, a szerzôdés... jelentenek-e ezek még valamit a zászlóégetés és cukorkaszopogatás közepette.
MN: Maga is afféle színházi hajléktalan...
AR: Teljes mértékben. Megyek, ahová hívnak. És erre többé-kevésbé be is rendezkedtem.
MN: Nem is akar már színházat, igaz?
AR: Ha kikapcsolja a magnót, megmondom.
Kikapcsoltam. Megmondta.
