Magyar Narancs: Mitõl vagy ennyire nyers, szinte már valami természeti lényhez hasonló a színpadon?
Fehér Ferenc: Azt hiszem, ennek egyik fõ oka, és kár is volna tagadnom, hogy intézetben nevelkedtem, Hajdúnánáson. Voltak rossz idõszakaim, de inkább jó emlékeim vannak róla. Hagyták, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Igaz, akkor még a többiekkel együtt csak az akkor divatos és a tévébõl ellesett electric-boogie-val, hiphoptánccal foglalkoztam, rendszeresen fellépve az intézet kulturális rendezvényein. Szerencsémre ott volt két nevelõm, Margó néni és Miklós bácsi, akik példaként álltak elõttem. A mai napig szüleimként tisztelem õket.
MN: Az intézet óta elég sok idõ eltelt. Mi történt közben?
FF: 1997-ben viszonylag rövid idõ alatt minden lezajlott körülöttem, ami azóta is meghatározó az életemben. Megszûnt a munka-viszonyom, az albérletem, mindenem, ami volt Hajdúnánáson, és Budapestre utaztam. Találtam egy hirdetést, amelyben táncost kerestek egy gyerekmûsorhoz, és az bejött. A Hupikék törpikéket adtuk elõ a Vörösmarty téren. Én voltam Okoska. A kötött koreográfiában kaptam egy saját szólót. Mindent beleadtam. Itt találkoztam fellépés után Juhász Anikóval is, aki az én kis mesterem, aki párom a magánéletben, és akinek tulajdonképpen mindent köszönhetek. Elsõ, úgynevezett színházi elõadásunkat a Józsefvárosi Pódiumon mutattuk be 1999-ben. Ez volt A kígyók völgye, a jeleneteken belül elég sok improvizációval.
Aztán jöttek a kisebb szólók, pl. az Inspiráción, rögtön a Trafóban. Ez a fellépés iszonyú fontos volt, hiszen szinte a teljes ismeretlenségbõl ugrottam elõ. Az öt év alatt szinte minden olyan díjat megkaptam itthon és néhányat külföldön is, amirõl csak álmodhat egy fiatal táncos-koreográfus. Életbevágóan fontosnak találom, hogy egy táncos folyamatosan a bõrén tapasztalja a külföldi vonalat is. Több fesztiválon és szemlén megjelentünk már Luxemburgban, Portugáliában, Lengyelországban, Németországban, Csehországban, Olaszországban, Oroszországban, Litvániában, BrazíliábanÉ
MN: Anikó rendezi minden darabodat is. Nem mondták még, hogy túlságosan befolyásol?
FF: Nekem ez az egyetlen lehetséges együttmûködés. Kétfõs társulat vagyunk, de a társulat szó nem is illik ide, egyébként is olyan idejétmúlt, elég volna csak az elnevezést mondani: a Finita la Commedia. Anikó annyira nyitott szemmel jár a világban, hogy hiszek neki. Békén hagy, és mindig pontosan tudja, hogy mikor mit lehet nekem mondani. Vannak nézeteltéréseink is, persze, és van, hogy hiába tudom: igaza lesz a végén, ellenkezem, mert csak így tudom levezetni a kemény munkából adódó feszültséget. Túl könnyû lenne minden, ha még ez sem volna. Mindezek ellenére ma már többet követelek magamtól, és van, hogy azért nem tudunk tovább haladni, mert nem tartok elég jónak valamit. Ilyenkor százszor is elpróbálom az adott dolgot. Nagyon fontos a próbafolyamatban, hogy én milyen állapotban vagyok. Nem egy koreográfia született már a feszültségeimbõl.
MN: Kötõdnek történetek az egyes darabokhoz?
FF: Az a fontos, hogy mibõl indulunk ki, hogy mit gondolunk mi ketten az adott dologról. Van, hogy egy mozdulatra emlékszem, mint itt az elõbb, ahogy az a kutya megült a süteményespult elõtt a gazdája mellett. Ezek szép helyzetek.
A Medusa piercing esetében Lõrinc Lilla (õ szerepel a videón) kígyózó hajfürtjei láttán villant be Anikónak Medúza alakja, s ami ebbõl a mi korunkra kivetíthetõ. Medúza fején haja helyett kígyók tekeredtek. Olyan ijesztõ volt, hogy aki ránézett, kõvé dermedt. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a görög szobrok által ábrázolt mozgásokból merítsek.
MN: Azt ki találta ki, hogy ebben az amúgy is apokaliptikus és az elviselhetetlenségig sokkoló darabban teljesen feketére legyél festve?
FF: Pár éve Anikó kisfia, Andor berontott a szobába, s a könyékig feketére bekent kezével (szétszedett egy filctollat) ijesztgetni kezdett minket. Elementáris volt. Anikó akkor gondolt rá elõször, hogy egyszer majd engem festünk be totál feketére.
MN: Nem dolgoztál még más társulatokkal?
FF: A Dream Teammel meg-próbáltam, de nekem azt jelenti a másokkal való együttmûködés, hogy vissza kell fognom magam, ezért nem megy. Jobb szeretem, ha mi hívunk másokat. Így dolgoztunk pl. Ladjánszki Mártával, s az új bemutatónkban, a Maldoror énekeiben majd Ágenssel és Gergye Krisztiánnal. A trafós elõadás kapcsán is megkerestek most többen, de inkább azért, hogy segítsenek, ami nagyon jó.
MN: Ezek szerint érdekel, hogy viszonyulnak hozzád a szakmában.
FF: Persze, de sokszor nem értem, sõt elszomorít. Az olyan dolgok, mint például, hogy az Alternatív Színházi Szemlére azért nem kerültünk be 2004-ben, mert a darab csak harmincperces volt. Külföldön, érdekes, ez nem okozott még problémát. Egyébként is jellemzõ, hogy itthon szinte minden fellépésért meg kell küzdeni. Vagy ami Veszprémben megesett velünk, hogy a zsûri nem tudott dönteni, inkább mindenkinek adott díjat.
MN: Elõfordul, hogy nem azt csinálod, amit elterveztél?
FF: Például most Szenegálban kellene lennem, de a fesztivál száz emberrel kevesebbet hívott meg a tervezettnél. A sors úgy hozta, hogy inkább a Trafóban léptünk fel itthon. Ez persze jó. Azért szeretném látni Afrikát, megfigyelni az állatokat saját, természetes környezetükben, szabadon.
MN: Melyik a kedvenced?
FF: A varjú, mert erõs és sok-oldalú.
- sisso -
