Magyar Narancs: Néhány kiábrándult színész új hivatást keres. Nyitnak egy kiégést kezelő szanatóriumot, ahol vendégül látnak budapesti aktivistákat, akik egy igazságosabb, élhetőbb világért harcolnak. Ez a Stereo Akt Remény panzió című előadása (kritikánkat lásd: Amíg léteznek, Magyar Narancs, 2023. május 17.), amelyet a Bánkitó Fesztiválon is játszottatok nemrég. Te magad is kiábrándult vagy?
Göndör László: Ha a kultúra, a színház helyzetét nézzük, minden okom megvan a kiábrándultságra. A mikroközegemben ugyan nagyon jól érzem magam, de mindaz, ami ezt körülveszi, iszonyatosan nyomasztó és kilátástalannak tűnő. Nem látom a fejlődést, de még a lehetőségét sem. Nem tudom, szakmailag hogyan tudnék olyan helyekre kerülni, amelyek izgatnának. Itthon a független szférában, ha a Trafó nagytermében csinálsz sikeres előadást, az a csúcs. Ez valóban nagy dolog, de így a remek produkciók is csak nagyon kevés emberhez juthatnak el. A Remény panzió is úgy kezdődik, hogy rögzítjük, a színház csak egy nagyon szűk szellemi elit szellemi maszturbációja, mert a politikai környezet ellehetetleníti, hogy terjedhessen a kultúra, legalábbis az, amit mi annak tartunk. Egyszóval kellőképp kiábrándult vagyok, hogy ne itthon alkossak tovább, ezért Amszterdamban folytatom a tanulmányaimat, ott próbálok meg egy másik lábat növeszteni. Nem hagyom el az országot, de inspirációt kell gyűjtenem, más szakmai lehetőségeket kell keresnem.
MN: Mit tanulsz ott?
GL: Szeretném továbbcsiszolni a stílusomat, saját, szerzői előadásokat tervezek létrehozni. Ehhez kerestem képzést, amely akár nemzetközi kontextusba is helyez. Sokáig performance-képzésekben gondolkodtam, de végül egy csavarral a nemzetközi dramaturgia szakot választottam. Jelenleg úgy érzem ugyanis, hogy a dramaturgiai tudásom fejlesztése segíthet majd legtöbbet a saját előadásaim létrehozásában. Eddig a Freeszfére jártam színházcsináló szakra, amelyet többek között Kárpáti Péter és Ascher Tamás vezetett. Jó alapot adott, de mennem kell tovább. Fontos célom, hogy nemzetközi alkotóvá váljak. A Nagymamával álmodtam című előadással sokat turnéztam az elmúlt időszakban, sikerült beleszagolnom a fesztiválok világába, ami nagyon inspiráló volt.
MN: A tavasszal a Színház című folyóirat közölt egy beszélgetést veled és Nagy Józseffel, Szkipével. Ott azt mondtad, kínosnak érzed a sok szöveget, költőibb, letisztultabb dolgot keresel. Miért érzed kínosnak a szöveget?
GL: Fontos leszögeznem, hogy hiszek a szöveg erejében. Kínosnak a túlbeszéltséget érzem, és azt is inkább személyes értelemben. Nem szeretnék olyasmit csinálni, ami számomra nem a legautentikusabb, legletisztultabb formája a színháznak. Mindig is performatívabb dolgokban gondolkodtam, ahol a szöveg fontos elem – egyébként az eszköztáram nagy része szöveges –, de a vizualitás, az ahhoz kapcsolódó humor vagy a mozgás, a zene egyenrangú partnere a szövegnek. Ízlés dolga, adódhat a figyelemzavaromból vagy a magyar kőszínházi világ nagy részének korszerűtlenségéből, de a szövegközpontú színházban általában unatkozom. A szórakoztató, show-szerű, sokszínűbb dolgokban éreztem jól magam alkotóként mindig is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
