Interjú

„Akkor majd ezerszeres erővel”

Göndör László színházcsináló

Színház

A Nagymamával álmodtam című, útkereső előadásának apropóján a letisztultság kereséséről, a szövegalapú színházról, performance-ról és az ötleteiről beszélgettünk. Szóba jöttek az amszterdami tervei, a kiábrándultság, a kultúrát romboló politikai rendszer és az ezerszeres erő elérkezése is…

Magyar Narancs: Néhány kiábrándult színész új hivatást keres. Nyitnak egy kiégést kezelő szanatóriumot, ahol vendégül látnak budapesti aktivistákat, akik egy igazságosabb, élhetőbb világért harcolnak. Ez a Stereo Akt Remény panzió című előadása (kritikánkat lásd: Amíg léteznek, Magyar Narancs, 2023. május 17.), amelyet a Bánkitó Fesztiválon is játszottatok nemrég. Te magad is kiábrándult vagy?

Göndör László: Ha a kultúra, a színház helyzetét nézzük, minden okom megvan a kiábrándultságra. A mikroközegemben ugyan nagyon jól érzem magam, de mindaz, ami ezt körülveszi, iszonyatosan nyomasztó és kilátástalannak tűnő. Nem látom a fejlődést, de még a lehetőségét sem. Nem tudom, szak­mai­lag hogyan tudnék olyan helyekre kerülni, amelyek izgatnának. Itthon a független szférában, ha a Trafó nagytermében csinálsz sikeres előadást, az a csúcs. Ez valóban nagy dolog, de így a remek produkciók is csak nagyon kevés emberhez juthatnak el. A Remény panzió is úgy kezdődik, hogy rögzítjük, a színház csak egy nagyon szűk szellemi elit szellemi maszturbációja, mert a politikai környezet ellehetetleníti, hogy terjedhessen a kultúra, legalábbis az, amit mi annak tartunk. Egyszóval kellőképp kiábrándult vagyok, hogy ne itthon alkossak tovább, ezért Amszterdamban folytatom a tanulmányaimat, ott próbálok meg egy másik lábat növeszteni. Nem hagyom el az országot, de inspirációt kell gyűjtenem, más szakmai lehetőségeket kell keresnem.

MN: Mit tanulsz ott?

GL: Szeretném továbbcsiszolni a stílusomat, saját, szerzői előadásokat tervezek létrehozni. Ehhez kerestem képzést, amely akár nemzetközi kontextusba is helyez. Sokáig performance-képzésekben gondolkodtam, de végül egy csavarral a nemzetközi dramaturgia szakot választottam. Jelenleg úgy érzem ugyanis, hogy a dramaturgiai tudásom fejlesztése segíthet majd legtöbbet a saját előadásaim létrehozásában. Eddig a Freeszfére jártam színházcsináló szakra, amelyet többek között Kárpáti Péter és Ascher Tamás vezetett. Jó alapot adott, de mennem kell tovább. Fontos célom, hogy nemzetközi alkotóvá váljak. A Nagymamával álmodtam című előadással sokat turnéztam az elmúlt időszakban, sikerült beleszagolnom a fesztiválok világába, ami nagyon inspiráló volt.

MN: A tavasszal a Színház cí­mű folyóirat közölt egy beszélgetést veled és Nagy Józseffel, Szkipével. Ott azt mondtad, kínosnak érzed a sok szöveget, költőibb, letisztultabb dolgot keresel. Miért érzed kínosnak a szöveget?

GL: Fontos leszögeznem, hogy hiszek a szöveg erejében. Kínosnak a túlbeszéltséget érzem, és azt is inkább személyes értelemben. Nem szeretnék olyasmit csinálni, ami számomra nem a legautentikusabb, legletisztultabb formája a színháznak. Mindig is performatívabb dolgokban gondolkodtam, ahol a szöveg fontos elem – egyébként az eszköztáram nagy része szöveges –, de a vizualitás, az ahhoz kapcsolódó humor vagy a mozgás, a zene egyenrangú partnere a szövegnek. Ízlés dolga, adódhat a figyelemzavaromból vagy a magyar kőszínházi világ nagy részének korszerűtlenségéből, de a szövegközpontú színházban általában unatkozom. A szórakoztató, show-szerű, sokszínűbb dolgokban éreztem jól magam alkotóként mindig is.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)