Interjú

„Akkor majd ezerszeres erővel”

Göndör László színházcsináló

Színház

A Nagymamával álmodtam című, útkereső előadásának apropóján a letisztultság kereséséről, a szövegalapú színházról, performance-ról és az ötleteiről beszélgettünk. Szóba jöttek az amszterdami tervei, a kiábrándultság, a kultúrát romboló politikai rendszer és az ezerszeres erő elérkezése is…

Magyar Narancs: Néhány kiábrándult színész új hivatást keres. Nyitnak egy kiégést kezelő szanatóriumot, ahol vendégül látnak budapesti aktivistákat, akik egy igazságosabb, élhetőbb világért harcolnak. Ez a Stereo Akt Remény panzió című előadása (kritikánkat lásd: Amíg léteznek, Magyar Narancs, 2023. május 17.), amelyet a Bánkitó Fesztiválon is játszottatok nemrég. Te magad is kiábrándult vagy?

Göndör László: Ha a kultúra, a színház helyzetét nézzük, minden okom megvan a kiábrándultságra. A mikroközegemben ugyan nagyon jól érzem magam, de mindaz, ami ezt körülveszi, iszonyatosan nyomasztó és kilátástalannak tűnő. Nem látom a fejlődést, de még a lehetőségét sem. Nem tudom, szak­mai­lag hogyan tudnék olyan helyekre kerülni, amelyek izgatnának. Itthon a független szférában, ha a Trafó nagytermében csinálsz sikeres előadást, az a csúcs. Ez valóban nagy dolog, de így a remek produkciók is csak nagyon kevés emberhez juthatnak el. A Remény panzió is úgy kezdődik, hogy rögzítjük, a színház csak egy nagyon szűk szellemi elit szellemi maszturbációja, mert a politikai környezet ellehetetleníti, hogy terjedhessen a kultúra, legalábbis az, amit mi annak tartunk. Egyszóval kellőképp kiábrándult vagyok, hogy ne itthon alkossak tovább, ezért Amszterdamban folytatom a tanulmányaimat, ott próbálok meg egy másik lábat növeszteni. Nem hagyom el az országot, de inspirációt kell gyűjtenem, más szakmai lehetőségeket kell keresnem.

MN: Mit tanulsz ott?

GL: Szeretném továbbcsiszolni a stílusomat, saját, szerzői előadásokat tervezek létrehozni. Ehhez kerestem képzést, amely akár nemzetközi kontextusba is helyez. Sokáig performance-képzésekben gondolkodtam, de végül egy csavarral a nemzetközi dramaturgia szakot választottam. Jelenleg úgy érzem ugyanis, hogy a dramaturgiai tudásom fejlesztése segíthet majd legtöbbet a saját előadásaim létrehozásában. Eddig a Freeszfére jártam színházcsináló szakra, amelyet többek között Kárpáti Péter és Ascher Tamás vezetett. Jó alapot adott, de mennem kell tovább. Fontos célom, hogy nemzetközi alkotóvá váljak. A Nagymamával álmodtam című előadással sokat turnéztam az elmúlt időszakban, sikerült beleszagolnom a fesztiválok világába, ami nagyon inspiráló volt.

MN: A tavasszal a Színház cí­mű folyóirat közölt egy beszélgetést veled és Nagy Józseffel, Szkipével. Ott azt mondtad, kínosnak érzed a sok szöveget, költőibb, letisztultabb dolgot keresel. Miért érzed kínosnak a szöveget?

GL: Fontos leszögeznem, hogy hiszek a szöveg erejében. Kínosnak a túlbeszéltséget érzem, és azt is inkább személyes értelemben. Nem szeretnék olyasmit csinálni, ami számomra nem a legautentikusabb, legletisztultabb formája a színháznak. Mindig is performatívabb dolgokban gondolkodtam, ahol a szöveg fontos elem – egyébként az eszköztáram nagy része szöveges –, de a vizualitás, az ahhoz kapcsolódó humor vagy a mozgás, a zene egyenrangú partnere a szövegnek. Ízlés dolga, adódhat a figyelemzavaromból vagy a magyar kőszínházi világ nagy részének korszerűtlenségéből, de a szövegközpontú színházban általában unatkozom. A szórakoztató, show-szerű, sokszínűbb dolgokban éreztem jól magam alkotóként mindig is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.