A nyitó epizód a székhez szegez: María Luisa Raúllal (Gyabronka József), a lakásának gondnokával diskurál, aki győzködi az asszonyt, hogy tegyen még egy nevet a magáé mellé a postaládára, mert különben a környéken garázdálkodó betörők prédája lehet. María Luisa eleinte ellenáll, de a gondnok csak-csak rábeszéli arra, hogy kibökjön egy képzeletbeli férfinevet. Sőt, akkor már egyenesen kettőt. Így kerül a ládára Benito Beckenbauer (nahát, de ismerős, dereng neki) és Azzopardi neve. Könnyed szellemesség lengi át a teret, s csattanóval megspékelt jelenetek következnek.
Mert aztán a két fiktív név „valós” alakot ölt. A nappaliban egyszerre csak ott bölcselkedik Beckenbauer (Debreczeny Csaba), hogy „a halál az élet tengere”, amire Azzopardi (Csákvári Krisztián), a költő mívesen felel: „nem, a halál az élet medre”. A két férfi folyton egymást fúrja, rivalizálnak. A német labdarúgó-tábornok egyszerre olaszos és németes, macsóra veszi a figurát, egy egész országrészt készül a nem létező csapatával lerohanni, hogy aztán győzelmét szerelmének ajánlhassa. Azzopardi a meg nem értett fiatal vátesz pedig kényszeresen igyekszik bizonyítani választottjának, hogy ő a szavak és a szerelem embere. De egy hölgy kegyeiért folyó versengéshez három királyfi dukál, így az előadás első harmadában színre lép Olmedo (Fábián Gábor), a gondoskodó spanyol. Mindannyian ugyanazt a nőt szeretnék megszerezni, María Luisát. Ki-ki a saját erősségét fitogtatja, ám így egybegyúrva, ők hárman az érett nők álmát testesítik meg. Meg az olyan nőkét is (olyan emberekét), akik nem tudták a vágyaikat megélni, akik nem érezték soha teljesnek az életüket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
