magyarnarancs.hu:Ön elsősorban kortárs német drámákat visz színpadra. Hogyan találkozott Dragomán György regényével?
Armin Petras: Engem alapvetően az európai történetek érdekelnek, különösen a rendszerváltás körüli időszakról szóló irodalom. És egyre szívesebben rendezek külföldön. Az érdeklődésem az utóbbi években a kelet-európai színház felé fordult, különösen a román színházat érzem erősnek, innovatívnak. A stuttgarti Staatstheater és a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház koprodukciójában készítettem egy nagy sikerű Lessing-előadást. A véletlennek köszönhetően bukkantam rá Dragomán György regényére német fordításban. Szégyellem, de annak ellenére, hogy fiatalon sokat jártam Magyarországon és Romániában, semmit nem tudtam az Erdélyben élő magyarokról, a magyarok és a románok közötti feszültségekről. A rendszerváltás ideje az én életemben is nagyon meghatározó volt. Az akkori NDK-ban éltem a szüleimmel, mielőtt Nyugat-Berlinben kötöttem ki. A Máglya olvasása közben megragadott a személyes történelem atmoszférája, a múlt terheivel való küzdelem, az idegenség, a szabadság viszonylagossága. Elhatároztam, hogy mindenképpen színpadra viszem a művet, méghozzá koprodukcióban. Akkoriban ismerkedtem meg Eszenyi Enikővel, a Vígszínház igazgatójával az Európai Színházi Unió találkozóján, aki rögtön örömmel fogadta a három nemzet, négy színház együttműködésére vonatkozó ötletemet. Azt hiszem, sikerült kitalálni a koprodukció egy teljesen új formáját a szebeni, a budapesti, a drezdai és a stuttgarti színházak között.
| ||
magyarnarancs.hu: A szerző mit szólt ahhoz, hogy kétszereplős kamarajátékká sűrítette a sokszereplős regényt?
AP: Teljes szabad kezet kaptam tőle, személyesen is találkoztunk, elküldtem neki a dramatizált változatot, ami elnyerte a tetszését. Nekem is új volt ez a kaland, különösen a pénzügyi háttér megteremtése és a tizenhárom éves Emmát alakító színésznők megtalálása jelentette a kihívást. Két román, két német és két magyar színésznővel párhuzamosan dolgoztunk. Németországban zajlott a próbafolyamat, az utolsó héten tartottuk a külön próbákat a helyi színházakban Nagyszebenben, Budapesten, Drezdában. Mindannyiunk számára újszerű volt ez a munkamódszer. A miatt is, hogy tíz-tizenkét szerep lett összevonva, a jelenetek közötti gyors váltások, öltözések a színen zajlanak, ami még intenzívebbé teszi ezt az amúgy is nagyon fizikai játékot. Három fesztiválra is meghívást kaptunk jövőre, Stuttgartba, Berlinbe és Bukarestbe, aminek az lesz az érdekessége, hogy mind a hat színésznő együtt fog játszani.
magyarnarancs.hu: A szellem Európája nevében néhány éve ön is csatlakozott német és osztrák értelmiségiek sorához, akik Magyarország diktatórikus kormánya ellen emeltek szót. Úgy érzi, alkotóként ki kell lépnie a színház falai közül?
AP: Szeretném leszögezni, hogy a magyarországi politikai viszonyokat nem ismerem első kézből. A hírek viszont arról szólnak, hogy a magyar kormány letért az együttműködés útjáról, folyamatos összetűzésekbe kerül az Európai Unióval, ellentmondásba az európai értékrenddel. És sajnos ma is a diktatúra árnyéka vetül egyes kelet-európai országokra. Romániában a politikai berendezkedés a kommunista múltat idézi: a pártok maradtak, lényegében ugyanaz a párt uralkodik, csak a személyek változnak. Ami furcsa jelenség számomra, hogy mintha falak léteznének a hajdan azonos blokkba tartozó szomszédos országok között. Megdöbbentem például azon, hogy a magyar színésznők még soha nem jártak Romániában, a románok meg Magyarországon. A színháznak az is a feladata, hogy nagyobb távlatokban gondolkodjon, utazzon, összekapcsolódjon más esztétikai értéket, ízlést, látásmódot képviselő társulatokkal. Többek között ezért is fontos a nemzetközi együttműködések, vendégjátékok, a közös produkciók létrehozása.
magyarnarancs.hu: Ön a progresszív művészi vonalat képviseli rendezőként, színházvezetőként. Milyen közös pontokat talál a népszínház jellegű Vígszínházzal?
AP:Az én színházam esztétikailag különbözik a Vígszínháztól, a színpadképeim sokkal absztraktabbak, a darabválasztásaim furcsábbak. Nem is lehet összehasonlítani a tér lenyűgöző nagyságát mondjuk a stuttgarti Staatstheaterrel. Dicséretesnek tartom, hogy Enikő mennyi energiával tartja fenn a színházat, milyen változatos repertoárra törekszik, lehetőséget adva a különböző művészi elképzeléseknek, alkotóknak. Világviszonylatban is egyedi, hogy valaki egyszerre színész, rendező és színházvezető.
magyarnarancs.hu: Intendánsként ön az egyik legjelentősebb német színházat hozta létre Stuttgartban. Miért döntött úgy, hogy nem várja meg az igazgatói mandátuma lejártát és jövőre otthagyja a társulatot?
AP:Öt év túl hosszú idő ahhoz, hogy az ember ne kényelmesedjen el. Nem szeretném bebetonozni magam egy helyen. Szabad mozgásra, újfajta ingerekre, élményekre van szükségem rendezőként, íróként, utazóként egyaránt. Elég sokfelé megfordultam a pályám során, szinte minden nagyobb városban dolgoztam, mint vendégrendező, színpadi szerző, intendáns. Stuttgart kezdetben lehetetlen vállalásnak tűnt. Konzervatív város, tömegszórakozásra vágyó közönséggel. Berlin után nagy váltás volt, ahol szinte megkövetelik, hogy mindig avantgárd legyél, radikális művészetet csinálj.
AP: Manapság kapok olyan kritikákat, hogy a kezdetekhez képest túl konzervatív lettem. Talán igazuk van. Tizenkilenc-húsz évesen egy többé-kevésbé illegális független csoporttal, a Medea Osttal kezdtem Kelet-Berlinben. Mindössze egy évet jártam a színművészetire, kirúgtak, mert nem fért össze a tanulmányokkal, hogy politikai pamfletekkel „bomlasztom” az NDK-t. Nyugat-Berlinbe szöktem.
magyarnarancs.hu: Mi igaz abból, hogy Heiner Müller pártfogását élvezte?
AP: A Berliner Ensemble nagy korszakát élte Müller intendatúrája idején. A drámaíráshoz is tőle kaptam kedvet. Lényegében a BE-ben tanultam meg a színház lényegét, vagy amit annak tartok: a direkt, élő, érzékeny reflektálást a világra. Most készülök befejezni az életéről szóló darabomat.
