ZSINÓRPADLÁS

„Ha változást akarunk, akkor nekünk kell kezdeményeznünk”

Kelemen Kristóf, Rétfalvi Tamás és Tarr Judit

  • Artner Szilvia
  • 2017.03.16 12:02

Színház

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk – ez Kelemen Kristóf előadásának címe. A kiindulópontja pedig egy Békés András rendezte forradalmi, de visszhang nélkül maradt 1969-es színészvizsga Peter Handke Közönség­gyalázás című színpadi szövegéből.

Fiatal színészek meghökkentő sorstörténetei bontakoznak ki a struktúrát konstruktívan, de szigorúan kritizáló előadásban. A résztvevők mind a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi vagy korábbi hallgatói, akik az akkori főiskolások olykor eltérő visszaemlékezései segítségével idézik fel a történteket, majd megpróbálják azokat a jelen helyzetre – saját maguk színművészetis éveire, pályakezdő időszakára – vonatkoztatni. A dramaturg szakon végzett rendező mellett Rétfalvi Tamással és Tarr Judittal beszélgettünk. Rajtuk kívül Eke Angéla, Horváth Alexandra és Horváth Márk szerepelnek az előadásban, ami a III. TITÁNium Színházi Szemlén elnyerte a Trafó díját.

Tarr Judit, Rétfalvi Tamás, Kelemen Kristóf

Tarr Judit, Rétfalvi Tamás, Kelemen Kristóf

Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Miért tartottátok fontosnak, hogy minderről most beszéljetek és ebben a formában? Nem fordult meg a fejetekben, hogy ha egy struktúra hibáit feltárjátok, még bőven betehettek a további karriereteknek?

Kelemen Kristóf: Elsősorban a ’69-es eset érdekelt. Jeles András, Fenyő Ervin és Ascher Tamás visszaemlékezéseit olvastam, akik különbözőképpen számoltak be a történtekről. A vizsgaelőadás fogadtatásának körülményeiben éreztem valami esszenciálist a színművészetivel kapcsolatban. Aztán, ahogy a saját előadásomhoz felkért színészekkel beszélgettem, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy a ’69-es esetet tekintsük inkább kiindulásnak, és azzal összekapcsolva fogalmazzuk meg a saját helyzetünket. Azt láttam, hogy miközben érdekesek és szórakoztatók az ő történeteik, jelenségeket is leképeznek – és ezek a jelenségek összekapcsolhatók a múlttal. A félelem, amire rákérdeztél, nagyon fontos téma volt a próbaidőszak alatt. Természetesen éreztük a vállalkozás kockázatát, de törekedtünk arra, hogy az elhangzó történetekből ne hagyjuk ki a saját felelősségünket sem. Az előadás ereje mégis a konfrontációban rejlik: az egésznek van egyfajta gesztusértéke, hogy igenis, el lehet mondani ezeket a dolgokat a nyilvánosság előtt.

MN: Próbáltatok-e már ezelőtt is hangot adni valamiképp az elégedetlenségeiteknek? Például diákkorotokban.

Tarr Judit: Amikor az egyetemre jártam, éreztem, hogy vannak hibái a képzésnek, de nem fogalmazódott meg bennem pontos kritika. Az én történetem az előadásban már az egyetem utáni időszakról szól: arról mesélek, hogy mennyire nem volt önbizalmam a kezembe venni a sorsom alakulását a sikertelenül induló pályám kezdetén. Ezért nekem sajnos azt kell válaszolnom a kérdésre, hogy nem, nem próbáltam ilyesmit tenni. Annyira nem, hogy amit a darabban elmesélek, azt ilyen részletesen nem meséltem el előtte senkinek.

Rétfalvi Tamás: Ha nem is konkrét lázadás, de a problémafelvetés szintjén nálam már a színművészetin volt ilyesmi. Az előadásunkból kiderül, hogy a szakdolgozatomat az egyetemen eltöltött öt évem történetéből írtam. Elsősorban csoport­pszi­cho­lógiai szempontból vizsgáltam a saját osztályomban azt, hogy a csoportban felvett szerepeink hogyan hatottak a munkánkra. Az volt a tézisem, hogy ezek befolyásolják a szereposztást, és a későbbi pályánkra is kihatnak.

MN: És ki is verte a biztosítékot a dolgozat elbírálóinál, illetve inkább elhallgatták a véleményüket. A Trafóban az előadás utáni beszélgetésen Zsótér Sándor, az egykori témavezetőd nagy vonalakban elmesélte, hogy mi történt a bírálóbizottságban. Ezt tudtad?

RT: Már a szakdolgozatvédés után Sándor elmondott néhány információt, ami feldühített, de most a közönségtalálkozón megtudtam új dolgokat. Tényleg rájuk tartozik, hogy a bírálóbizottságban mi történik, csak azt sajnálom, hogy nem alakult ki semmiféle párbeszéd. Védekező álláspontot vettek fel, én meg úgy ültem ott, mint aki támadja őket, ami alapvetően hülyeség.

MN: A párbeszédre több lehetőség is van egy művészeti, felsőoktatási intézményben, például maga az alkotás. Amit most csináltatok például. Amikor odajártatok, voltak olyan vizsgaelőadások, amik az ott történtekről beszéltek?

RT: Nemrég voltunk egy vizsgaelőadáson, ami ezekhez a dolgokhoz kapcsolódott. De amíg ott van az ember, kevésbé lát rá az ottani helyzetére. Könnyebb volt utólag megcsinálni.

KK: Szerintem szerencsésebb, ha az ilyen előadások nem a rendszeren belül, hanem attól függetlenül születnek meg. A szoros mester-tanítvány kapcsolatra épül az oktatás, így amikor valaki a színművészetin tanul, az bonyolult függési viszonyokat is eredményez. Azt is kifejezetten jó döntésnek tartom, hogy nem a színművészeti épületén belül mutattuk be az előadásunkat, hanem egy külső, független helyszínen, a Trafóban.

TJ: Az egyetemen elég sok dolgunk volt, dolgozni akartunk, nem éreztük úgy, hogy nekünk kéne változást indítványozni.

MN: Mik voltak az alapvető problémák, és milyen fordulópontok, változások voltak az eddigi pályátokon?

TJ: Az egyetem után egy évig a Vígszínház tagja voltam, aztán nem hosszabbították meg a szerződésemet. Akkor meg kellett volna ráznom magamat, és tovább kellett volna lépnem ezen a kudarcon, de elvesztettem az önbizalmamat, és magamba zárkóztam. Nem tudom, hogy vezet-e még nekem út vissza a kőszínházi világba, hogy vannak-e még lehetőségeim, viszont egyre jobban megtalálom magam a független létben, és sokkal fontosabbnak is érzem azokat az előadásokat, amik itt jönnek létre. Keveset játszom, de minden előadásomra úgy megyek be, hogy van mit mondanom, és úgy is jövök ki, hogy volt értelme.

RT: Nekem a túlhajszoltság, a kiégés volt a legnagyobb problémám. A Vígszínházban voltam két évig gyakorlaton, amelynek több játszóhelye is van, így párhuzamosan mennek darabok. A gyakorlatom ideje alatt, ugye, ott is játszottam, és amellett még az egyetemen is, így volt olyan hónap, amikor eljutottam a bűvös 31-es előadásszámig. Az nagyon sok. Aztán váltottam a Radnótira, mert az kisebb színház és jó lehetőség volt. De a tavalyi év áprilisára csak a Radnótiban játszottam már 24 előadást havonta, és amellett voltak még független munkáim, tehát eljutottam ugyanoda. Egy pszichológus ismerősöm a burnout szindróma tüneteit vette rajtam észre, és többek között ezért is mondtam fel a színházban. Észrevettem, hogy nagyon kevés olyan, társulatban dolgozó színész van, aki egyensúlyt tud tartani: vagy nagyon keveset játszanak, vagy nagyon sokat. A tanulság számomra az, hogy előre kell gondolkodni, tervezni, amikor elvállal valamit az ember, és nemet kell mondani, amikor nem bírja a terhelést.

TJ: Nem igazán opció pályakezdőként az, hogy az ember nemet mondjon.

KK: Judit történetében az is benne van, hogy az ember pályakezdőként mennyire kiszolgáltatott, a rendszer pedig úgy működik, hogy ezt ki is használja. Ezért fontos, hogy az ember tisztában legyen önmagával és a helyzetével, mert csak akkor tudja képviselni a saját érdekeit. Fontos, hogy ne süppedjünk bele a tűrésbe csak azért, mert a rendszert fölöttünk állónak gondoljuk.

RT: Nem csak a színházi szakmára jellemző ma Magyarországon, hogy az emberek a félelem miatt nem mernek kiállni a saját érdekeikért.

MN: Pont ettől volt megrázó az előadás, mert ha egy nyitottnak vélt iskolában és aztán a művészi pályán sem tudja valaki igazán képviselni magát, akkor mi lehet a társadalom többi részében?

KK: A magyar társadalomban ez mélyen gyökerező hagyomány. Jelenleg doktori hallgató vagyok, és a kutatási témám a színművészeti 1949 és 1989 közötti története. Az akkori dokumentumokból kiderült, hogy az előadásban felvetett problémáknak évtizedekre visszamenő hagyománya van. Például a színművészetinek létezett egy folyóirata, a Sirály, ami a KISZ kiadványa volt. A KISZ működésének harminckét évéből mindössze nyolc számot találtam. A hatvanas évek elején az egyik számban olvasható egy rövid szöveg arról, hogy a lap szeretne párbeszédet indítani az iskola ügyeiről és problémáiról, és ezért a rektor minden lapzárta előtt sajtótájékoztatót fog tartani, ahol a tanárok és a diákok fórumszerűen megbeszélhetik a kérdéseiket, problémáikat. Egyelőre nem találtam arra utaló dokumentumot, hogy ez megvalósult volna, viszont a lap nem sokkal később kifulladt, és tizenöt évig nem jelent meg. Már akkoriban is megfogalmazták az igényt, viszont az efféle párbeszéd kereteit máig nem sikerült megteremteni.

MN: Ti ismertetek bármilyen hasonló törekvést?

RT: Míg oda jártam, nem, és azóta sem. Idősebb kollégákkal beszélgettem, és hallatlanul izgalmas volt azt tapasztalni, hogy mennyire hasonló problémáik voltak. Az már persze több mint érdekes, hogy miért nem változott mindez.

MN: Szerintetek miért nem?

KK: Vannak azért pozitív változások, például a 6×6-os filmes képzés, ami arra épül, hogy egyszerre hat különböző szakra vesznek fel hat-hat hallgatót, akik folyamatosan együtt dolgoznak, és mindenki minden szerepkörben kipróbálhatja magát. Azt hallottam, hogy a legújabb színházi évfolyamon is próbálnak bevezetni valami hasonlót. Így a különböző osztályok hallgatói nemcsak a büfében, hanem a munkán keresztül is találkozhatnak egymással, és fontos munkakapcsolatok alakulhatnak ki.

RT: Máté Gábor osztályába jártam, és nekünk is volt egyszer Gothár Péter operatőr osztályával egy kéthetes közös kurzusunk, ahol együtt dolgoztunk, és közben megismerkedtünk. Többször is lehetett volna ilyen.

MN: Sok olyan kollégáról tudtok, aki hasonló problémákkal küszködik, mint ti?

TJ: A korrektség hiányáról, az indoklás nélküli, felülről jövő döntésekről sokat hallani. De az is nagyon érdekes, hogy az előadásunk utáni beszélgetéseken sok civil néző is mesél mieinkhez hasonló történeteket, hiába dolgoznak egész más területen, könnyen párhuzamot vonnak a saját szakmai életükkel. Ilyenkor igazolódik be a cím, mármint hogy „magukról beszélünk”.

RT: Mindenkinek más a története. Az előadásban is megemlítettem, hogy amikor utánanéztem a kiégési szindrómának, akkor megtudtam, hogy nemcsak a színészek, de a társadalom több mint fele túlhajszolt, hiszen az alacsony hazai fizetések mellett pluszmunkákat kell vállalni, ha valaki fenn akar maradni.

MN: Mit gondoltok, lehetséges valódi párbeszéd a generációk között?

KK: Szerintem igen, viszont ehhez ki kell találnunk a párbeszéd pontos formáit és kereteit, ennek kitalálása pedig elsődlegesen a fiatal generáció feladata. A múlt rendszer arra nem adott lehetőséget, hogy gyökeret verjen a nyílt párbeszéd kultúrája Magyarországon. Ha változást akarunk, akkor nekünk kell kezdeményeznünk, akik már a rendszerváltás után születtünk. El kell tudnunk képzelni, hogy más is lehetséges, mint a berögzült evidenciák.

RT: Az előttünk lévő generációktól tanultuk a szakmát. Most járni kell a saját utunkon, a múlt hibáiból tanulni, és a jövő felé nyitni. Ehhez kell a mi erőnk és az előző generációk támogatása. Szerintem így lenne talán ideális a kép. De hát ismerjük az ideatan alapelveit.

MN: Színésznek vagy színésznőnek nehezebb lenni?

RT: Mindkettőnek megvannak az előnyei meg a hátrányai, de a színésznőknek talán nehezebb, mert a világirodalomnak a hetven százaléka férfi szereplőkből áll.

TJ: Én alapvetően szeretem, hogy nő vagyok. Három kolléganőmmel néhány éve van egy kis társulatunk, és a visszaigazolások alapján külön érdeme az előadásainknak, hogy nőként fogalmazunk.

MN: Lehet olyan ok, ami miatt abbahagynátok a színházazást?

RT: Elsőre az jutott eszembe, hogy nem tudom elképzelni, hogy teljesen abbahagyjam. Másodjára meg az, amit Eke Angéla mond az előadásban, hogy azt kéri, ha el kellene valamiért hagynia a pályát, akkor legyen hozzá elég ereje. De valójában élvezem az alkotást, és szeretek másokkal együtt gondolkodni, és azt megmutatni. Viszonylag sok mindent csinálok, úgyhogy ha a szakma kilökne magából, mint egy vírust, akkor tudnék mihez kezdeni.

TJ: A sikertelen pályakezdésem után persze megfordult a fejemben, hogy valami mással kéne foglalkoznom, de csak kényszeredetten gondolkoztam ezen. Mostanra a szinkronból meg tudok élni, így belefér, hogy a színházi munkáimat jórészt szerelemből csinálhassam.

KK: Olyan szempontból szerencsésnek érzem magam, hogy a dramaturg szakon az volt a közhangulat, hogy sokféle irányba el lehet indulni, tehát nem csak a bevett utak léteznek. Ez valamennyire abból is fakad, hogy a dramaturg foglalkozás sem könnyen bekategorizálható.

MN: Te nem is mesélted el a saját történetedet a darabban, pedig beültél, és szereplővé váltál te is. Mit mesélhettél volna?

KK: A mi osztályunk esetében a legtöbb probléma abból a pedagógiai elvből származott – és ebben az osztályfőnökeink sem voltak azonos állásponton –, hogy az első három évben nem nagyon vállalhattunk külsős munkát, sőt egyetemi vizsgákban is csak korlátozott mennyiségben dolgozhattunk. Ez elvi szinten érthető volt, hiszen az első pár évben az a fontos, hogy elsajátítsuk az alapokat, viszont így sok esetben kimaradtunk az egyetemi vérkeringésből. Emiatt folyamatosan éreztünk csalódottságot és elszigeteltséget. Mint már korábban említettem, nagyon fontos, hogy a diákok sokat dolgozzanak egymással, és örülök, ha a képzés ebbe az irányba próbál menni, és jó lenne, ha az együttműködés a különböző intézmények között is rendszeresen megvalósulna. Jó kezdeményezés volt például a kaposvári színészosztállyal közös táborunk, ahol a saját jeleneteinket próbálhattuk ki velük. Nagyon sok ilyesmire lenne még szükség.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.