Fiatal színészek meghökkentő sorstörténetei bontakoznak ki a struktúrát konstruktívan, de szigorúan kritizáló előadásban. A résztvevők mind a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi vagy korábbi hallgatói, akik az akkori főiskolások olykor eltérő visszaemlékezései segítségével idézik fel a történteket, majd megpróbálják azokat a jelen helyzetre – saját maguk színművészetis éveire, pályakezdő időszakára – vonatkoztatni. A dramaturg szakon végzett rendező mellett Rétfalvi Tamással és Tarr Judittal beszélgettünk. Rajtuk kívül Eke Angéla, Horváth Alexandra és Horváth Márk szerepelnek az előadásban, ami a III. TITÁNium Színházi Szemlén elnyerte a Trafó díját.
| ||
Magyar Narancs: Miért tartottátok fontosnak, hogy minderről most beszéljetek és ebben a formában? Nem fordult meg a fejetekben, hogy ha egy struktúra hibáit feltárjátok, még bőven betehettek a további karriereteknek?
Kelemen Kristóf: Elsősorban a ’69-es eset érdekelt. Jeles András, Fenyő Ervin és Ascher Tamás visszaemlékezéseit olvastam, akik különbözőképpen számoltak be a történtekről. A vizsgaelőadás fogadtatásának körülményeiben éreztem valami esszenciálist a színművészetivel kapcsolatban. Aztán, ahogy a saját előadásomhoz felkért színészekkel beszélgettem, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy a ’69-es esetet tekintsük inkább kiindulásnak, és azzal összekapcsolva fogalmazzuk meg a saját helyzetünket. Azt láttam, hogy miközben érdekesek és szórakoztatók az ő történeteik, jelenségeket is leképeznek – és ezek a jelenségek összekapcsolhatók a múlttal. A félelem, amire rákérdeztél, nagyon fontos téma volt a próbaidőszak alatt. Természetesen éreztük a vállalkozás kockázatát, de törekedtünk arra, hogy az elhangzó történetekből ne hagyjuk ki a saját felelősségünket sem. Az előadás ereje mégis a konfrontációban rejlik: az egésznek van egyfajta gesztusértéke, hogy igenis, el lehet mondani ezeket a dolgokat a nyilvánosság előtt.
MN: Próbáltatok-e már ezelőtt is hangot adni valamiképp az elégedetlenségeiteknek? Például diákkorotokban.
Tarr Judit: Amikor az egyetemre jártam, éreztem, hogy vannak hibái a képzésnek, de nem fogalmazódott meg bennem pontos kritika. Az én történetem az előadásban már az egyetem utáni időszakról szól: arról mesélek, hogy mennyire nem volt önbizalmam a kezembe venni a sorsom alakulását a sikertelenül induló pályám kezdetén. Ezért nekem sajnos azt kell válaszolnom a kérdésre, hogy nem, nem próbáltam ilyesmit tenni. Annyira nem, hogy amit a darabban elmesélek, azt ilyen részletesen nem meséltem el előtte senkinek.
Rétfalvi Tamás: Ha nem is konkrét lázadás, de a problémafelvetés szintjén nálam már a színművészetin volt ilyesmi. Az előadásunkból kiderül, hogy a szakdolgozatomat az egyetemen eltöltött öt évem történetéből írtam. Elsősorban csoportpszichológiai szempontból vizsgáltam a saját osztályomban azt, hogy a csoportban felvett szerepeink hogyan hatottak a munkánkra. Az volt a tézisem, hogy ezek befolyásolják a szereposztást, és a későbbi pályánkra is kihatnak.
MN: És ki is verte a biztosítékot a dolgozat elbírálóinál, illetve inkább elhallgatták a véleményüket. A Trafóban az előadás utáni beszélgetésen Zsótér Sándor, az egykori témavezetőd nagy vonalakban elmesélte, hogy mi történt a bírálóbizottságban. Ezt tudtad?
RT: Már a szakdolgozatvédés után Sándor elmondott néhány információt, ami feldühített, de most a közönségtalálkozón megtudtam új dolgokat. Tényleg rájuk tartozik, hogy a bírálóbizottságban mi történik, csak azt sajnálom, hogy nem alakult ki semmiféle párbeszéd. Védekező álláspontot vettek fel, én meg úgy ültem ott, mint aki támadja őket, ami alapvetően hülyeség.
MN: A párbeszédre több lehetőség is van egy művészeti, felsőoktatási intézményben, például maga az alkotás. Amit most csináltatok például. Amikor odajártatok, voltak olyan vizsgaelőadások, amik az ott történtekről beszéltek?
RT: Nemrég voltunk egy vizsgaelőadáson, ami ezekhez a dolgokhoz kapcsolódott. De amíg ott van az ember, kevésbé lát rá az ottani helyzetére. Könnyebb volt utólag megcsinálni.
KK: Szerintem szerencsésebb, ha az ilyen előadások nem a rendszeren belül, hanem attól függetlenül születnek meg. A szoros mester-tanítvány kapcsolatra épül az oktatás, így amikor valaki a színművészetin tanul, az bonyolult függési viszonyokat is eredményez. Azt is kifejezetten jó döntésnek tartom, hogy nem a színművészeti épületén belül mutattuk be az előadásunkat, hanem egy külső, független helyszínen, a Trafóban.
TJ: Az egyetemen elég sok dolgunk volt, dolgozni akartunk, nem éreztük úgy, hogy nekünk kéne változást indítványozni.
MN: Mik voltak az alapvető problémák, és milyen fordulópontok, változások voltak az eddigi pályátokon?
TJ: Az egyetem után egy évig a Vígszínház tagja voltam, aztán nem hosszabbították meg a szerződésemet. Akkor meg kellett volna ráznom magamat, és tovább kellett volna lépnem ezen a kudarcon, de elvesztettem az önbizalmamat, és magamba zárkóztam. Nem tudom, hogy vezet-e még nekem út vissza a kőszínházi világba, hogy vannak-e még lehetőségeim, viszont egyre jobban megtalálom magam a független létben, és sokkal fontosabbnak is érzem azokat az előadásokat, amik itt jönnek létre. Keveset játszom, de minden előadásomra úgy megyek be, hogy van mit mondanom, és úgy is jövök ki, hogy volt értelme.
RT: Nekem a túlhajszoltság, a kiégés volt a legnagyobb problémám. A Vígszínházban voltam két évig gyakorlaton, amelynek több játszóhelye is van, így párhuzamosan mennek darabok. A gyakorlatom ideje alatt, ugye, ott is játszottam, és amellett még az egyetemen is, így volt olyan hónap, amikor eljutottam a bűvös 31-es előadásszámig. Az nagyon sok. Aztán váltottam a Radnótira, mert az kisebb színház és jó lehetőség volt. De a tavalyi év áprilisára csak a Radnótiban játszottam már 24 előadást havonta, és amellett voltak még független munkáim, tehát eljutottam ugyanoda. Egy pszichológus ismerősöm a burnout szindróma tüneteit vette rajtam észre, és többek között ezért is mondtam fel a színházban. Észrevettem, hogy nagyon kevés olyan, társulatban dolgozó színész van, aki egyensúlyt tud tartani: vagy nagyon keveset játszanak, vagy nagyon sokat. A tanulság számomra az, hogy előre kell gondolkodni, tervezni, amikor elvállal valamit az ember, és nemet kell mondani, amikor nem bírja a terhelést.
TJ: Nem igazán opció pályakezdőként az, hogy az ember nemet mondjon.
KK: Judit történetében az is benne van, hogy az ember pályakezdőként mennyire kiszolgáltatott, a rendszer pedig úgy működik, hogy ezt ki is használja. Ezért fontos, hogy az ember tisztában legyen önmagával és a helyzetével, mert csak akkor tudja képviselni a saját érdekeit. Fontos, hogy ne süppedjünk bele a tűrésbe csak azért, mert a rendszert fölöttünk állónak gondoljuk.
RT: Nem csak a színházi szakmára jellemző ma Magyarországon, hogy az emberek a félelem miatt nem mernek kiállni a saját érdekeikért.
MN: Pont ettől volt megrázó az előadás, mert ha egy nyitottnak vélt iskolában és aztán a művészi pályán sem tudja valaki igazán képviselni magát, akkor mi lehet a társadalom többi részében?
KK: A magyar társadalomban ez mélyen gyökerező hagyomány. Jelenleg doktori hallgató vagyok, és a kutatási témám a színművészeti 1949 és 1989 közötti története. Az akkori dokumentumokból kiderült, hogy az előadásban felvetett problémáknak évtizedekre visszamenő hagyománya van. Például a színművészetinek létezett egy folyóirata, a Sirály, ami a KISZ kiadványa volt. A KISZ működésének harminckét évéből mindössze nyolc számot találtam. A hatvanas évek elején az egyik számban olvasható egy rövid szöveg arról, hogy a lap szeretne párbeszédet indítani az iskola ügyeiről és problémáiról, és ezért a rektor minden lapzárta előtt sajtótájékoztatót fog tartani, ahol a tanárok és a diákok fórumszerűen megbeszélhetik a kérdéseiket, problémáikat. Egyelőre nem találtam arra utaló dokumentumot, hogy ez megvalósult volna, viszont a lap nem sokkal később kifulladt, és tizenöt évig nem jelent meg. Már akkoriban is megfogalmazták az igényt, viszont az efféle párbeszéd kereteit máig nem sikerült megteremteni.
MN: Ti ismertetek bármilyen hasonló törekvést?
RT: Míg oda jártam, nem, és azóta sem. Idősebb kollégákkal beszélgettem, és hallatlanul izgalmas volt azt tapasztalni, hogy mennyire hasonló problémáik voltak. Az már persze több mint érdekes, hogy miért nem változott mindez.
MN: Szerintetek miért nem?
KK: Vannak azért pozitív változások, például a 6×6-os filmes képzés, ami arra épül, hogy egyszerre hat különböző szakra vesznek fel hat-hat hallgatót, akik folyamatosan együtt dolgoznak, és mindenki minden szerepkörben kipróbálhatja magát. Azt hallottam, hogy a legújabb színházi évfolyamon is próbálnak bevezetni valami hasonlót. Így a különböző osztályok hallgatói nemcsak a büfében, hanem a munkán keresztül is találkozhatnak egymással, és fontos munkakapcsolatok alakulhatnak ki.
RT: Máté Gábor osztályába jártam, és nekünk is volt egyszer Gothár Péter operatőr osztályával egy kéthetes közös kurzusunk, ahol együtt dolgoztunk, és közben megismerkedtünk. Többször is lehetett volna ilyen.
MN: Sok olyan kollégáról tudtok, aki hasonló problémákkal küszködik, mint ti?
TJ: A korrektség hiányáról, az indoklás nélküli, felülről jövő döntésekről sokat hallani. De az is nagyon érdekes, hogy az előadásunk utáni beszélgetéseken sok civil néző is mesél mieinkhez hasonló történeteket, hiába dolgoznak egész más területen, könnyen párhuzamot vonnak a saját szakmai életükkel. Ilyenkor igazolódik be a cím, mármint hogy „magukról beszélünk”.
RT: Mindenkinek más a története. Az előadásban is megemlítettem, hogy amikor utánanéztem a kiégési szindrómának, akkor megtudtam, hogy nemcsak a színészek, de a társadalom több mint fele túlhajszolt, hiszen az alacsony hazai fizetések mellett pluszmunkákat kell vállalni, ha valaki fenn akar maradni.
MN: Mit gondoltok, lehetséges valódi párbeszéd a generációk között?
KK: Szerintem igen, viszont ehhez ki kell találnunk a párbeszéd pontos formáit és kereteit, ennek kitalálása pedig elsődlegesen a fiatal generáció feladata. A múlt rendszer arra nem adott lehetőséget, hogy gyökeret verjen a nyílt párbeszéd kultúrája Magyarországon. Ha változást akarunk, akkor nekünk kell kezdeményeznünk, akik már a rendszerváltás után születtünk. El kell tudnunk képzelni, hogy más is lehetséges, mint a berögzült evidenciák.
RT: Az előttünk lévő generációktól tanultuk a szakmát. Most járni kell a saját utunkon, a múlt hibáiból tanulni, és a jövő felé nyitni. Ehhez kell a mi erőnk és az előző generációk támogatása. Szerintem így lenne talán ideális a kép. De hát ismerjük az ideatan alapelveit.
MN: Színésznek vagy színésznőnek nehezebb lenni?
RT: Mindkettőnek megvannak az előnyei meg a hátrányai, de a színésznőknek talán nehezebb, mert a világirodalomnak a hetven százaléka férfi szereplőkből áll.
TJ: Én alapvetően szeretem, hogy nő vagyok. Három kolléganőmmel néhány éve van egy kis társulatunk, és a visszaigazolások alapján külön érdeme az előadásainknak, hogy nőként fogalmazunk.
MN: Lehet olyan ok, ami miatt abbahagynátok a színházazást?
RT: Elsőre az jutott eszembe, hogy nem tudom elképzelni, hogy teljesen abbahagyjam. Másodjára meg az, amit Eke Angéla mond az előadásban, hogy azt kéri, ha el kellene valamiért hagynia a pályát, akkor legyen hozzá elég ereje. De valójában élvezem az alkotást, és szeretek másokkal együtt gondolkodni, és azt megmutatni. Viszonylag sok mindent csinálok, úgyhogy ha a szakma kilökne magából, mint egy vírust, akkor tudnék mihez kezdeni.
TJ: A sikertelen pályakezdésem után persze megfordult a fejemben, hogy valami mással kéne foglalkoznom, de csak kényszeredetten gondolkoztam ezen. Mostanra a szinkronból meg tudok élni, így belefér, hogy a színházi munkáimat jórészt szerelemből csinálhassam.
KK: Olyan szempontból szerencsésnek érzem magam, hogy a dramaturg szakon az volt a közhangulat, hogy sokféle irányba el lehet indulni, tehát nem csak a bevett utak léteznek. Ez valamennyire abból is fakad, hogy a dramaturg foglalkozás sem könnyen bekategorizálható.
MN: Te nem is mesélted el a saját történetedet a darabban, pedig beültél, és szereplővé váltál te is. Mit mesélhettél volna?
KK: A mi osztályunk esetében a legtöbb probléma abból a pedagógiai elvből származott – és ebben az osztályfőnökeink sem voltak azonos állásponton –, hogy az első három évben nem nagyon vállalhattunk külsős munkát, sőt egyetemi vizsgákban is csak korlátozott mennyiségben dolgozhattunk. Ez elvi szinten érthető volt, hiszen az első pár évben az a fontos, hogy elsajátítsuk az alapokat, viszont így sok esetben kimaradtunk az egyetemi vérkeringésből. Emiatt folyamatosan éreztünk csalódottságot és elszigeteltséget. Mint már korábban említettem, nagyon fontos, hogy a diákok sokat dolgozzanak egymással, és örülök, ha a képzés ebbe az irányba próbál menni, és jó lenne, ha az együttműködés a különböző intézmények között is rendszeresen megvalósulna. Jó kezdeményezés volt például a kaposvári színészosztállyal közös táborunk, ahol a saját jeleneteinket próbálhattuk ki velük. Nagyon sok ilyesmire lenne még szükség.
