Bajor Imre public entertainer volt, tömegszórakoztató, aki sohasem lehetett „civilben”, hiszen sikere épp az önazonosságán alapult, s aki ezért szerepeiben sem lehetett soha más, mint önmaga. Nem válhatott ezerarcúvá, s ezt úgy istenigazából alighanem maga sem ambicionálta. A gyász napjaiban is kár lenne eltagadni: sokan tartották ripacsnak. A személyét övező közszeretet azonban elragadó, kedves bohémnek ítélte, s ez az ítélet ma már bízvást megfellebbezhetetlennek tekinthető.
A nyolcvanas évek közepén, a Televáró című formabontogató kabaréban lehetett tán legelőször észrevenni Bajor Imre színpadi létezését. Kern András meg a tévékabarék örök néma szereplője, a kis termetű rendezőasszisztens, Bán Zoltán társaságában jelent meg, mint afféle csökkent értelmű óriáscsecsemő. A poénok a monologizáló Kern Andráséi voltak, de a fiát játszó Bajor valahogy első látásra is többnek tűnt jól eltalált zsánerfiguránál. Nagyjából a kabarét rendező-társíró Verebes István felfedezettje volt, aki a Hajós utcai Balettcipő önjelölt éjszakai mulattatóját a nyilvánossághoz segítette. Utóbb Bajor néhány valódi színházi sikere is Verebes baráti és rendezői támogatásával valósult meg: a játékszíni Hyppolit, a lakáj – magát szinte főszereplővé kinövő – ifjabb Makátsa, majd, már túl az ezredfordulón az operettszínházi Mágnás Miska címszerepe.
| ||
„Közép-Európa legszebb férfifelsőtestének” pávakakasi düllesztgetését, azaz Makáts Csaba nem létező figurájának kitalálását követően Bajor Imre számára köztudomás szerint a Szomszédok hozta meg az országos népszerűséget. A teleregénybe 1990-ben beleírt fodrász, Oli úr bizony harsány karikatúrameleg volt a javából, ezt az úgymond tévétörténeti érdemű elsőség sem feledtetheti velünk. Mégis, a közszeretet éppen ekkor szegődött holtáig Bajor mellé, s akárhogy is: a magyar közönség kétheti rendszerességgel látott egy meleg figurát, aki sem veszélyesnek, sem ellenszenvesnek nem találtatott, s akin ellenben nevetni-röhögni lehetett.
Csóközön – tette szállóigévé Oli úr be- és elköszönését, melyet azután is megtartott magának, hogy kikerült a Szomszédok szereplőinek csapatából. Ekkor már egészen nyilvánvaló volt, hogy a pályáján késéssel induló és többé-kevésbé outsider Bajor külön útra lépett, amely bizonyosan nem a társulati létben kiteljesedő színházi színészség, majd a Kossuth-díj és végül a Nemzet Színésze cím felé vezet. Haknizott rogyásig, Kabos Gyula-szerepeket imitált feledhető filmekben, kabarézott („én, a Gyula, meg az Ottó, a Tóth Ottó”), és számolatlan alkalommal játszotta el önmagát. Ironikusan stilizált önmagát, az ivós, spétes, ugratós Bajor Imrét alakította a Heti Hetes törzsgárdájának tagjaként is, s ezzel a folytatólagos szerepléssel mélyen bevéste önnön markáns emlékét milliók, köztük a köztévé felvigyázóinak agyába is.
Az élet császára – Bajor alighanem ezt a hálás szerepet szánta volna saját magának, azonban félelmei és esendő sérülékenysége már a csúcson is át-átrajzolták ezt a vágyott önképet. 2010 elején azután látványossá vált elesettsége: A doktor úr tháliabeli bemutatóját megelőző sajtótájékoztatón már egy nyilvánvalóan szorongó és rossz állapotban lévő komikus jelent meg, s rá néhány napra Molnár-premier helyett kórházi ágy várt a kimerült Bajorra. Kész van – fogalmaztak ekkor a kíméletlenségig tárgyszerű színházi bennfentesek, s habár Bajor kisvártatva visszatért a nyilvánosság elé, utolsó éveiben már valóban csupáncsak árnyéka volt hajdani önmagának. Ezt ugyan senki sem akarta észrevenni, mégsem lehetett nem észrevenni. Imponáló népszerűségének talán legérzékletesebb és legfájdalmasabb bizonyítéka éppen az a fogadott vakság volt, amellyel rajongói és baráti kollégái sokáig jószerint megtagadták Bajor állapotának, szomorú hanyatlásának tudomásulvételét. S azután újra eltűnt, és jöttek az utolsó hónapok: a tapintatosnak igazán nem tódítható bulvársajtó az utolsó utáni pillanatig csüggött a személyén, vélt vagy valós állapotán, gyógyulási kilátásain. Halála napján épp állapotának reményt keltő javulásáról jelent meg légből kapott tudósítás. Túl a bulvár megszokott ócskaságán, ez is csak Bajor Imre népszerűségét bizonyította.
A színészi halhatatlanság emlegetése a legtöbbször csupán kegyes hazugság, s jobbára a népszórakoztatókkal sincs ez másként. Bajor Imre személyiségének lenyomatát is alig-alig őrizheti meg hosszabb távon alakításainak emléke, paradox módon éppen mivel azok nem alakítások voltak, hanem Bajor Imre maga. És mert unikális figura volt: ilyen szerep nem lesz többé.
