Színház

Csak düh és félelem

Fekete Ádám–Laboda Kornél: A csatorna

Színház

Orbán Viktor két csecsét szopja Magyarország és a Fidesz, szó szerint. Elhangzik Rogán, Szijjártó neve, és a csatorna – amelynek logója szinte egy az egyben az M1-é – „fentről”, budipapíron érkező üzenetek alapján állítja össze hírműsorát. Semmi áthallás, analógia, tudjukkizés. A csatorna kőkemény és direkt.

Orbán Viktor két csecsét szopja Magyarország és a Fidesz, szó szerint. Elhangzik Rogán, Szijjártó neve, és a csatorna – amelynek logója szinte egy az egyben az M1-é – „fentről”, budipapíron érkező üzenetek alapján állítja össze hírműsorát. Semmi áthallás, analógia, tudjukkizés. A csatorna kőkemény és direkt.

Én sem fogom kerülgetni a forró kását: bennem a katarzist részben az váltotta ki, hogy életemben először gondoltam színházban arra: ebből még bajuk lehet. Sőt nekem is, ha megírom. No, nem az a szokásos, listázós, támogatásmegvonós baj. Valami sokkal zsigeribb félelmet éreztem. Ez a hatás nemcsak az előadásról és a jelenlegi hatalomról mond el valamit, hanem úgy általában a magyar színházról, ami alig foglalkozik ilyen témákkal. A csatorna ráadásul úgy direkt és valóságos, hogy közben teljesen szürreális és rémálomszerű. Döbbenetes azzal szembesülni, hogy ilyen a valóság. Persze közben rettenetesen vicces is. Már amikor van kedvünk nevetni, de azért általában van.

A csatorna szövege a DEKK (Dumaszínház) humorpályázatára készült, amely a kiírás szerint közéleti témájú, a kabaré műfaját megújító darabokat keresett. Az előadást végül a TÁP Színház is támogatta (az alkotók nagy része amúgy is kötődik vagy kötődött a társulathoz), és a Jurányiban mutatták be. A darab valóban kabaréjelenetek hosszú sorából áll, melyeket Vaskuti Aurél, a csatorna igazgatójának alakja tart össze.

A tévécsatorna napja állománygyűléssel indul, ahol Vaskutinak először is ki kell rúgnia minden alkalmazottját. Még le sem teszi a végzetes névsort tartalmazó papírt, máris nekilát, hogy új munkaerőt fogdosson össze: a pizzafutárt megteszi hírolvasónak, a gázóra-leolvasó sziámi ikertestvéreket technikusoknak. Így indul el a heroikus küzdelem: fentről jött utasítások mentén kell pillanatok alatt híreket írni, például lejáratni a vakokat, és szigorúan kerülni bizonyos szavak (makákó, milánói makaróni, léc stb.) használatát. A maradék műsoridőt is ki kell tölteni valahogy – Örök érték, Önök kérték, versmondás, Anyegin család, majd egy gyors interjúban tisztára mosnak egy szakállamtitkárt is. Döntsék el a nézők és az olvasók, hogy bármilyen hasonlóság a valósággal a véletlen műve-e…

Ám A csatorna humora jóval összetettebb egy aktuálpolitikai ki- és beszólásgyűjteménynél. Van az előadásnak valami TÁP Színház-as – egészen pontosan Minden Rossz Varieté-s – nézőkínzó bája, ami például a kínosságig túlzásba vitt ismétlésekben, fokozásokban rejlik. Vagy abban a fajta agyamentségben, ami látszólag véletlenül rak egymás mellé szavakat, és mégis zseniális mondatokat eredményez: „Hurkapálcikát eszik a nép / Már csak hurkapálcikát sütik a pék… Ha hurkapálca van, minek kenyér / Köszönjük Viktor, mind enyém” – énekli a Jégszekrény Zenekar az előadás csúcsjelenetében.

Az egymástól távol eső dolgok összerántására való törekvés a különböző stílusrétegek ütköztetésében is megnyilvánul. Egészen elképesztő esztétikai élményt okoz például – különösen, miután elmerültünk a köznyelv aktuális bugyraiban – Orbán Viktor szájából hallani a Tibeti Halottaskönyv egyik imádságának sorait: „Hogy merre menjek, nem tudom, Zsolt, hatalmas fájdalom emészt, Lajos, nincs menedékem, Péter, nincs oltalmazóm, László…” Ez a spiritualitás egyébként az egész előadást átszövi: a kora reggeli műsor Vaskuti halálról szóló monológjával indul, és a szédítő spirálként tekergő, egy nap történetét felölelő cselekmény mintha az élet körforgását dolgozná fel, az újjászületéstől kezdve a megmérettetésen át az újabb halálig, egy új nap reggeléig, amikor elölről kell kezdeni mindent. Ez a réteg azonban nagyon ránehezedik az előadásra, vannak első hallásra sehová sem tehető szereplők és jelenetek, és ez a TÁP-os mércéhez képest is sok nyűglődést, zavarodottságot okoz. Igaz, ahogy közeledünk a csatorna egy napjának a végéhez, úgy lesz minden egyre hihetetlenebb és szürreálisabb, összefolyik adás és élet, egyre kevésbé tudunk tájékozódni ebben a labirintusban.

Költészet nyilvánul meg abban, ahogy az időközben Káprázattá átnevezett Valóságban egyfajta gondolatritmust követve egymás után sorjáznak a hírek, ahogy ugyanannak a mondatnak az ellentéte, számtalan variációja, asszociációs nyúlványa elhangzik a bemondó szájából. Az egyik szereplő, Irma archaizáló, költői nyelven esküszik bosszút a szexista Vaskuti ellen, és egy Ermő (!) nevű férfivá változik. Az őt alakító Hajmási Péternek ezek a legjobb pillanatai: férfiként egy férfit játszó nőt játszik.

De minden színésznek vannak felejthetetlen jelenetei: ahogy Egger Géza Orbán Viktorként ünnepelteti magát a tömeggel. Vagy ahogy Fekete Ádám egy lepedőt a dereka köré tekerve, Vaskuti anyjaként jön be a színpadra, és szétpakolja a műanyag ételhordót. Göndör Lászlónak egy mondatában benne van több évszázadra visszamenő hímsovén cinizmus és a jelenlegi hatalom minden gátlástalansága. A Vaskutit játszó Kuna Károly kilóg a többiek közül, de teátrálisabb stílusa illik ahhoz a lényhez, aki már nem is ember. Csak düh és félelem, a felsőbb hatalom végrehajtója mindenáron.

Jurányi Ház, november 5.

Neked ajánljuk