Színház

A holnap megjelenő Narancsban Schilling Árpád kemény kritikát fogalmaz meg a magyar színházi életről, de beszél a megújulás lehetőségeiről, Alföldiről és Vidnyánszkyról is. Itt az MMA elleni bojkottról, illetve a kormány és a Heti Válasz összeesküvés-elméleteiről tett nyilatkozatát olvashatják.

Idén rövidre - bár intenzívre - szabódott jelenlétem a szegedi Thealter fesztiválon. És akkor most megfogadom, hogy jövőre nem így lesz; mert megint meggyőződtem arról, milyen pofás, izgalmas, felvillanyozó fesztivál ez - és ugyan nem attól, hogy minden egyes produkció revelatív és hibátlan, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a túlnyomó többség a színház evidens és eminens hivatását teljesíti: hozzánk beszél, közös dolgainkról.

Az erős program szükséges, de nem elégséges feltétele a valódi fesztiválnak. A világ egyik legjelentősebb színházi eseménye fontos tanulságokkal szolgálhat minden fesztiválszervező város számára.

"Keserédes komédia egy felvonásban a felnőtté válásról" - ez szerepel Mark Ravenhill Citizenship című darabjának bevezetőjében, és aki látta például a nálunk is játszott Shopping and fuckingot a Tháliában bő tíz éve, az tutira nem dől be sem a keserédesnek, sem a komédiának.

A bécsi Akademie Theater - a Burgtheater kamaraszínháza - az egyik legjobb vidéki színház, mármint innen, Budapestről nézvést. Mert hát nem kell hosszabban utazni oda sem, mint azokba a vidéki színházakba, ahová viszont nem érdemes menni.

Sokfelé és sokfélét dolgozik: operett-musical színész szakon végzett, de évek óta gyakran foglalkoztatott prózai színész és színházi zeneszerző. Zalaegerszeg, Vígszínház, Kecskemét és a Mundruczó Kornéllal közös munkák után jelenleg Alföldi Róberttel próbálja az István, a királyt. Ősztől a Magyar Színház zenei vezetője.

„A színháznak azonnal reagálnia kell a társadalmi jelenségekre. A politizálás nem azt jelenti, hogy egy előadásban név szerint felismerhető egy politikus, hanem azt, hogy a színház élesen gondolkodik a közéletben való létezéséről” – Máté Gábor szavai jellemzik a Katona József Színház következő évadát, amelyet ma mutatott be az igazgató.

Ma megjelenő számunk főszereplője István, a király. Jártunk a szegedi előadáson, felkutattuk a harminc évvel ezelőtti ősbemutatóról írt kritikákat, nem csak az Alföldi Róbert rendezését, az egész „István-jelenséget” próbáljuk megfejteni.

A Buena Vista Social Club nem is annyira egy zenekar neve, inkább egy bányamunkásé, aki a mélyből a felszínre hozza a már régóta ott lévő, de a világ elől elzárt nemesfémeket. A BVSC olyan énekesekből és zenészekből áll, akik évtizedekkel korábban voltak sikeresek. Akkor learatták mindazt, amire szülőhelyükön, Kubában lehetőségük volt (sokuk épp a formációnak nevet kölcsönző, ötven éve bezárt havannai "Szép Kilátás Közösségi Házban" szórakoztatta a klubtagokat), aztán elindultak a feledés dicstelen útján; a csodálatos énekes, Ibrahim Ferrer például a század vége felé utcai cipőpucolásból kényszerült megélni.

Szívesen beszállnék egy elemző vitába Tennessee Williams A vágy villamosa című darabjáról, és hoszszan tudnék érvelni amellett, hogy mindent összevetve igazi giccsparádé az egész, kezdve a "fehér liget" nevű Blanche DuBois-val, folytatva a "persze hogy lengyel bevándorlóivadék", vadállati ösztönlény Stanleyvel, végezve a "persze hogy melegproblematika a háttérben" Blanche-frusztrációval. És akkor még nem említettem sem az "anya majma" Mitchet, sem az írói élethazugságokat.

"Ha valaki a Rózsadombon kényszerül villát venni, annak az élete csőstül megváltozik: a Rolls Royce szervíz [sic!] egy rablás, a vörös kaviár méregdrága, a Dom Perignon pezsgő borsos..." - olvasható a szöveg a kis műsorlapon, alighanem annak érzékeltetésére, miről is nem szól majd a Mohácsi testvérek Hippolytja, amely az alkotók gyakorlatának megfelelően ezúttal is kiadós alcímmel lett megajándékozva: ...avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál.

Új formái és tartalmai alakulnak ki a Hamlet-játszásnak, és ebben semmi meglepő vagy szentségtörő nincsen, hiszen ez éppen a dráma elevenségét mutatja.