Hogy pontosan mi az egész, azt inkább csak sejteni lehet. Németh Gábor színművének címe - Túl az egészen - éppúgy talányos, mint a mű maga. Mindazonáltal az egész föltehetően tényleg az egész - mármint az élet meg minden, ami vele jár. A négy szereplőből három ugyanis meghal a végére - a negyedik meg szintén, csak épp nem úgy, mert már nincs, aki őt is lelője.
Szívesebben nevezném egyszerűen szövegnek ezt a színművet; és nem kizárólag azért, mert ha olvassuk, akár versnek is nézhetnénk, meg nem is csak azért, mert a dialóg formánál erősebb benne a megszólalások stílusa - hanem azért is, mert a szöveglét felől könnyebben értelmezhetők azok az idézetek, utalások (vendégszövegek), amelyek beépülnek a szövegegészbe. És óvnék mindenkit a csalódástól, aki bonyolult konstruktivista akrobatikára számít.
Hiszen még történet is van, elmesélhető. Egy elegáns (talán balatoni) villába bemegy egy fiú és frissen fölszedett barátnője, hogy onnan, a panorámás teraszról nézzék meg a napfogyatkozást, ezt az egyszeri, éppen ezért misztikus tüneményt. A ház állítólag a fiú apjáé, aki a fiú szerint bármikor betoppanhat - viszont amikor beállít egy férfi, aki állítólag a kertész, kiderül, hogy alighanem ő az apa, aki sok éve már nem látta a fiát. A viszontlátásnak senki sem örül - egy az első pillanatban a házban lelt
pisztoly vet baljós árnyat
erre a nem örömre. A fiú apaképe erősen negativisztikus, no meg amúgy sem hiszi, hogy ez az erőszakos, Cipolla-szerű alak a rokona lenne. A pisztoly kézből kézbe vándorol - és miközben igen szellemdús, gazdag és kiábrándító szöveghalmaz borul a térre, kölcsönös lelki, illetve fizikai kínzások után a fiú lelövi a betolakodót.
A napfogyatkozás meg egyre közelít. A fiatal pár éppen a nyomok eltüntetésével van elfog-lalva, amikor ismét beállít egy férfi, aki egyrészt kísértetiesen hasonlít az előzőre, másrészt a kezdeti ködösítés után a lelőtt pasas öccsének mondja magát. A pisztoly ismét főszereplővé lép elő, a vér szavát továbbra sem érti senki; a messziről jött ember egy hosszú élet kudarcait és frusztrációit frappáns végkicsengésbe menekítve megöli a fiatalokat. Aztán bizonyos értelemben önmagát is - de ennek további részletezését tiltja az amúgy profi krimidramaturgiaÉ
És minden, amiről fentebb beszéltem, kevésbé fontos ahhoz képest, amit mindez - a történet, a megannyi történeten belüli történet, a múlt, a szövevényes kapcsolatrendszer felidézése - valójában jelent. Csak éppen ez az a primer sík, amellyel színházban kezdeni lehet bármit: a debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínházában Árkosi Árpád rendezése egyebek mellett arról árulkodik, hogy ez sem könnyű. A három színész - Sallai Nóra, Tokaji Csaba és a kettős szerepben (Gartner, az apa, majd az Idegen) Puskás Tivadar - nekifeszül a szinte lehetetlennek: a napfogyatkozással és különféle napmítoszokkal, teremtés- és pusztításmitológiával, mesemondással és feladványokkal súlyosbított konkrét cselekményt elemeli a földről, azazhogy a színpad deszkáiról, és a hétköznapi fordulatokba, a jellemformáláshoz elengedhetetlen cselekvésekbe kapaszkodva, a kezdeti nehézkesség és bizonytalankodás után mégiscsak megteremti azt a textúrát a játékban is, amit a szöveg kínál. Nem mondom, hogy teljes egészében, azt sem, hogy éppoly könnyedén, de mégiscsak sikerül rejtélyesnek és többrétegűnek lenniük. És nem utolsósorban sikerül úgy elmondaniuk Németh Gábor szövegét, hogy érzékeltetik: itt minden szó többet jelent az első jelentésénél.
Ebben meglehetős nagy segítségükre van Libor Katalin díszlete, amely nem követi a szerző instrukcióit - aki egy minimalista, elegáns, de végső soron reális teret képzelt talányos darabja köré -, hanem egy sötét, fából ácsolt, négyfelé sugaras járásokkal kerített, kútszerű mélyedés, amelyben minden megtörténhet, s amelyből nemigen lehet menekülni. A díszlet ügyes és rejtélyes; "helyből" elemeli a játékot. Ugyanebben mutatkozik segítőkésznek a zene; nemcsak a szerző által előírt Don Giovanni-nyitány és a többi, hanem a Horváth Károly zenéjét játszó két muzsikus, Ács Sándor a hegedűn és Dezső Kinga a csellón.
Árkosi Árpád töprengő, halk szavú, aprólékos rendező, aki addig kutat, addig analizál, míg választ nem ad az összes kérdésre, ki nem bogozza az összes csomót. Németh Gábor darabjához vagy ez - azaz ő - illik, a finoman részletező, mélyen átgondolt megoldásokkal, vagy pontosan az ellenkezője: egy minden színházi konvencióra fittyet hányó "szabad szellem". A mai magyar színház teherbírását látva a Túl az egészen megérne még egy fordulót.
Június 15., Pécsi Országos Színházi Találkozó