Csilis csokoládé

Tennessee Williams: Vágyvillamos

  • Csáki Judit
  • 2011. november 30.

Színház

 


Fehér liget, szép álom - és az embert máris elfogja az émelygés, pedig csak Tennessee Williams A vágy villamosa című, cukorszirupba süppedt opusának két jellegzetes nevéről van szó: a főhőséről, Blanche DuBois-ról, meg az odaveszett birtokról, a Belle Reve-ről. És akkor hol van még a dráma, az ő megannyi giccses lélekmélyével, egykor tán bátornak tűnő, ám ma legföljebb közhelyes problémafölvetésével.

 

De hát itt ez a hálás főszerep, a Blanche-é - és Bálint András, a Radnóti igazgatója jól látta meg, hogy Kováts Adél után kiált. Menekülési útvonal - legalábbis, ha Zsótér Sándor rendezi, merthogy erre aztán tényleg fölkapja az ember a fejét. Zsótér és Tennessee Williams: nagy meccsre lehet számítani.

Vágyvillamos lett ugyan A vágy villamosából, de azért ismerősnek tűnik. Ám még bele sem ringatjuk magunkat a megszokott érzelmes-lágy dallamvilágba, amikor karcos hangok ütik meg a fülünket és rendhagyó látvány a szemünket; aztán ez így marad: karcos és rendhagyó.

A színpadon egy régi bérház teteje - Ambrus Mária díszletét valahová a Dohány vagy Akácfa utca környékére tenném: egy, a tetőtérbe utólag bebuherált lakótér, melynek ablaka és kis tűzlépcsője egy teraszra nyílik. Itt, a lépcső felett, vastag tejüveg mögött áll meg Blanche - ide érkezik a húgához, Stellához, és itt vág bele a magyarázkodásba. A húgának mondja, honnan jött és miért. És még meg sem mozdult, még meg sem láttuk, máris tudjuk az egész életét: végállomásra hozta őt a vágyvillamos.

Új a szöveg; afféle felturbózott fordításnak mondanám Ambrus Mária és Zsótér Sándor művét. Bizonyos értelemben rátapad az eredetire, más értelemben éppen elnavigál tőle. Az előadáshoz készült, ez evidens; jelzőhalmozásai, bővítményei, reflexív betoldásai egyszerre rántják a hétköznapi megszólalás és a stilizált, legalábbis reflektált beszédmód felé. Miközben olykor feltűnő, hogy "ember így nem beszél", összhatásában épp az ellenkezője igaz: így beszél az ember, ha őszintén és pontosan fogalmaz. Vagy ha őszintén hazudik, ahogy Blanche, sokszor.

Kováts Adél nem "értelmezi" játékában ezt a nagy utat bejárt asszonyt, hanem megteremti őt, abban a pillanatban, amikor találkozunk vele: a végállomáson. Az elveszett birtok elegáns és művelt úrnője is elveszett régen: most egy magyartanárt látunk, akit kirúgtak az állásából, mert kikezdett egy tanítványával. Magyartanárt, igen: lehet beszélni New Orleansról, végtére is hívják Csikágónak Budapestünk egy darabját, de ezek az alakok itt élnek-halnak köztünk. Halmoznak hibát hibára, mint Blanche, akit immár senki nem állíthat meg a lejtőn, vagy beletapadnak a hétköznapi élet kínálta boldogságba, mint Stella.

Blanche figuráját, ezt a hagyományosan érzékeny-törékeny asszonyt a dráma játszási hagyománya rendesen belekergeti a betegségbe, az őrületbe - de nem Zsótér rendezésében. Csöppet neurotikus, naná; ilyenkor jót tesz a forró fürdő. És az is jót tesz, hogy a forró fürdőzéssel az őrületbe kergeti Stanleyt, Stella férjét. Mert hát erről van szó: Blanche porcelán az elefántboltban, de épp fordítva viselkedik. Irritálja húga szexuálisan is rendesen megalapozott boldogsága, és irritálja a szimpla rugóra járó Stanley, aki az istennek sem mutatná ki, hogy el van ájulva tőle. Csányi Sándor kivált a második részben találja meg Stanley benső rétegzettségének árnyalt kifejezését, amikor veszélyben érzi addigi boldogságát - de ekkor már hiába keményíti meg magát, a boldogságnak alighanem lőttek.

Blanche tehát nem beteg - Blanche lejárt, Blanche befejezte, Blanche-nak nincs tovább. Kováts Adél pompás játékkal bontja ki e végállomás ezernyi összetevőjét, olyan hangon, ahogy csak magában mer beszélni az ember. Illúziók és immár vágyak nélkül, a "nincs tovább" tehetetlen önmozgásában - és nagymonológjában még a darabról is van néhány szava. Kováts Adél mindent kitesz, amit a szakmából és a figurából tud - döbbenetes erejű, sodró alakítás. Mellette Csányin kívül jó partner Schneider Zoltán, aki végre nem az alkatát játssza, hanem Mitch egyszerű vágyait és újabb méretes csalódását, és Petrik Andrea, aki Stellában kevésbé az öntörvényű, lázadó lányt, inkább Stanley szerelmes asszonyát hozza egyszerűen.

A darabból kihullajtott szerepekért nem kár: feszes, lényegretörő, mélységet teremtő lett így a darab. A karakterek közül megmaradt a Wéber Kata által harsányra, életesre formált Eunice, valamint két, fontos epizódban, majd légies emlék- vagy fantáziaképekben felbukkanó figura: Martin Márta mexikói asszonya és Formán Bálint e. h. pénzbeszedő fiúja. Tallér Zsófia zenéje - Formán Bálint és Wéber Kata szólaltatja meg - több mint hangulatfestés: támaszték.

Az első rész dolga, bizonyos értelemben hálátlan feladata, hogy lehámozza Williams darabjáról a melodramatikus-érzelgős játszási hagyományt. Ez nem könnyű - és a közönségnek is dolgoznia kell önnön nyitottságán, befogadói reflexei eltüntetésén. Aztán a második rész már rendezőileg fényesre csiszolt, színészileg magával ragadó. Megmutat valamit a "hétkerből", amit ismerősnek látunk, bár nem hittük volna, hogy ilyen. Williams ragacsos érzelgősségének nyoma sincs, a vágyvillamos brutális csörömpöléssel gázol át mindenen.

Csilis csokoládé, ez jutott eszembe.

 

Radnóti Színház, október 16.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.