Fehér liget, szép álom - és az embert máris elfogja az émelygés, pedig csak Tennessee Williams A vágy villamosa című, cukorszirupba süppedt opusának két jellegzetes nevéről van szó: a főhőséről, Blanche DuBois-ról, meg az odaveszett birtokról, a Belle Reve-ről. És akkor hol van még a dráma, az ő megannyi giccses lélekmélyével, egykor tán bátornak tűnő, ám ma legföljebb közhelyes problémafölvetésével.
De hát itt ez a hálás főszerep, a Blanche-é - és Bálint András, a Radnóti igazgatója jól látta meg, hogy Kováts Adél után kiált. Menekülési útvonal - legalábbis, ha Zsótér Sándor rendezi, merthogy erre aztán tényleg fölkapja az ember a fejét. Zsótér és Tennessee Williams: nagy meccsre lehet számítani.
Vágyvillamos lett ugyan A vágy villamosából, de azért ismerősnek tűnik. Ám még bele sem ringatjuk magunkat a megszokott érzelmes-lágy dallamvilágba, amikor karcos hangok ütik meg a fülünket és rendhagyó látvány a szemünket; aztán ez így marad: karcos és rendhagyó.
A színpadon egy régi bérház teteje - Ambrus Mária díszletét valahová a Dohány vagy Akácfa utca környékére tenném: egy, a tetőtérbe utólag bebuherált lakótér, melynek ablaka és kis tűzlépcsője egy teraszra nyílik. Itt, a lépcső felett, vastag tejüveg mögött áll meg Blanche - ide érkezik a húgához, Stellához, és itt vág bele a magyarázkodásba. A húgának mondja, honnan jött és miért. És még meg sem mozdult, még meg sem láttuk, máris tudjuk az egész életét: végállomásra hozta őt a vágyvillamos.
Új a szöveg; afféle felturbózott fordításnak mondanám Ambrus Mária és Zsótér Sándor művét. Bizonyos értelemben rátapad az eredetire, más értelemben éppen elnavigál tőle. Az előadáshoz készült, ez evidens; jelzőhalmozásai, bővítményei, reflexív betoldásai egyszerre rántják a hétköznapi megszólalás és a stilizált, legalábbis reflektált beszédmód felé. Miközben olykor feltűnő, hogy "ember így nem beszél", összhatásában épp az ellenkezője igaz: így beszél az ember, ha őszintén és pontosan fogalmaz. Vagy ha őszintén hazudik, ahogy Blanche, sokszor.
Kováts Adél nem "értelmezi" játékában ezt a nagy utat bejárt asszonyt, hanem megteremti őt, abban a pillanatban, amikor találkozunk vele: a végállomáson. Az elveszett birtok elegáns és művelt úrnője is elveszett régen: most egy magyartanárt látunk, akit kirúgtak az állásából, mert kikezdett egy tanítványával. Magyartanárt, igen: lehet beszélni New Orleansról, végtére is hívják Csikágónak Budapestünk egy darabját, de ezek az alakok itt élnek-halnak köztünk. Halmoznak hibát hibára, mint Blanche, akit immár senki nem állíthat meg a lejtőn, vagy beletapadnak a hétköznapi élet kínálta boldogságba, mint Stella.
Blanche figuráját, ezt a hagyományosan érzékeny-törékeny asszonyt a dráma játszási hagyománya rendesen belekergeti a betegségbe, az őrületbe - de nem Zsótér rendezésében. Csöppet neurotikus, naná; ilyenkor jót tesz a forró fürdő. És az is jót tesz, hogy a forró fürdőzéssel az őrületbe kergeti Stanleyt, Stella férjét. Mert hát erről van szó: Blanche porcelán az elefántboltban, de épp fordítva viselkedik. Irritálja húga szexuálisan is rendesen megalapozott boldogsága, és irritálja a szimpla rugóra járó Stanley, aki az istennek sem mutatná ki, hogy el van ájulva tőle. Csányi Sándor kivált a második részben találja meg Stanley benső rétegzettségének árnyalt kifejezését, amikor veszélyben érzi addigi boldogságát - de ekkor már hiába keményíti meg magát, a boldogságnak alighanem lőttek.
Blanche tehát nem beteg - Blanche lejárt, Blanche befejezte, Blanche-nak nincs tovább. Kováts Adél pompás játékkal bontja ki e végállomás ezernyi összetevőjét, olyan hangon, ahogy csak magában mer beszélni az ember. Illúziók és immár vágyak nélkül, a "nincs tovább" tehetetlen önmozgásában - és nagymonológjában még a darabról is van néhány szava. Kováts Adél mindent kitesz, amit a szakmából és a figurából tud - döbbenetes erejű, sodró alakítás. Mellette Csányin kívül jó partner Schneider Zoltán, aki végre nem az alkatát játssza, hanem Mitch egyszerű vágyait és újabb méretes csalódását, és Petrik Andrea, aki Stellában kevésbé az öntörvényű, lázadó lányt, inkább Stanley szerelmes asszonyát hozza egyszerűen.
A darabból kihullajtott szerepekért nem kár: feszes, lényegretörő, mélységet teremtő lett így a darab. A karakterek közül megmaradt a Wéber Kata által harsányra, életesre formált Eunice, valamint két, fontos epizódban, majd légies emlék- vagy fantáziaképekben felbukkanó figura: Martin Márta mexikói asszonya és Formán Bálint e. h. pénzbeszedő fiúja. Tallér Zsófia zenéje - Formán Bálint és Wéber Kata szólaltatja meg - több mint hangulatfestés: támaszték.
Az első rész dolga, bizonyos értelemben hálátlan feladata, hogy lehámozza Williams darabjáról a melodramatikus-érzelgős játszási hagyományt. Ez nem könnyű - és a közönségnek is dolgoznia kell önnön nyitottságán, befogadói reflexei eltüntetésén. Aztán a második rész már rendezőileg fényesre csiszolt, színészileg magával ragadó. Megmutat valamit a "hétkerből", amit ismerősnek látunk, bár nem hittük volna, hogy ilyen. Williams ragacsos érzelgősségének nyoma sincs, a vágyvillamos brutális csörömpöléssel gázol át mindenen.
Csilis csokoládé, ez jutott eszembe.
Radnóti Színház, október 16.
