Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: Kötöttség vagy kihívás, hogy a tervezésnél De Bosio rendező korábbi munkáit is figyelembe kellett vennie, illetve hogy a híres vicenzai színházat kellett újraalkotnia?
Nana Cecchi: Andrea Palladio reneszánsz Teatro Olimpicója példaértékű archeológiai tér, a modern színházak előképe, amit az antik görög és római minták inspiráltak. Európa egyik legcsodálatosabb színházépületében, a budapesti operaházban a nézőtér meghosszabbításaként szerepel az ezt idéző díszlet, amely annak az örökkévaló egységnek, végtelenségnek a kifejezése, amit Mozart zenéjét hallgatva érzünk. Egyszerre szimbolikus és funkcionális - hiszen a Teatro Olimpico stilizált másolatában előadhatók lesznek majd a Da Ponte-Mozart-trilógia további darabjai, a Figaro házassága és a Cosí fan tutte is.
MN: A korhűség mindenek felett való érvényesítése volt a cél?
NC: A hűség és a hűtlenség valahol karöltve jár. A Don Juan-mítosz a spanyol reneszánsz terméke, ugyanakkor a reneszánsz építészet által ihletett díszlet térbeli harmóniájával, szigorával ellenpontozza Don Giovanni szertelenségét és féktelenségét. A színpadkép a maga háromszög alapú oszlopaival, domborműveivel és letisztult formáival tökéletes kontrasztja az élet tragikumát és komikumát magába sűrítő donjuanizmusnak, a szerelem, gyönyör, manipuláció és halál játékának. Színház a színházban, mint minden igazi remekmű az antik görögöktől Shakespeare-ig.
MN: Korán került az operába, méghozzá épp Mozart kapcsán: egyetemi évei alatt Visconti jelmeztervező asszisztense volt a Cosí fan tuttéban.
NC: Ez csak félig igaz, bejártam ugyan a próbákra, de nem voltam az asszisztense. Én az operában nőttem fel. Apám egy időben zenei korrepetitorként dolgozott a Római Operában, anyám jelmezrajzokat készített. Nagynéném a forgatókönyvíró Suso Cecchi d'Amico, aki Fellini, Monicelli és Bertolucci mellett dolgozott Viscontival, az olasz film, opera és színház mindmáig legnagyobb polihisztorával is. Kezdetben zenei pályára készültem, majd évekig ballettoztam, végül a színek, a formák és a kelmék világánál kötöttem ki.
MN: Később hogyan került a mozi vonzásába?
NC: Bertolucci, pontosabban a felesége, Clare Peploe révén. A Hold című filmje egy másik fontos találkozást is tartogatott számomra: Vittorio Storaróval, aki a leginspirálóbb mozgóképművész, akit ismerek. Tőle tanultam el az esztétikai csábítás örömét.
MN: Mit ért ezalatt?
NC: Storaro kamerája döbbentett rá arra, hogy a jelmeztervezőnek leginkább az optikával kell együttműködnie. A történettel kell összhangba hoznom a ruhaviseletet. A jelmeznek a filmvásznon és a színpadon is szimbolikus szerepe van. Igazán akkor plasztikus, ha behoz egy sorsot, egy történetet, ami kíváncsiságot ébreszt a nézőben. Ennek a hatásnak az elérése egy filmben komplexebb feladat. A kamera ugyanis azt is láttatja, ami szabad szemmel láthatatlan. Az esztétikai varázslat ott kezdődik, amikor a ruha a fények, a hangulatok és a tájak összjátékába simul, tökéletes kölcsönhatásban működik velük.
MN: A középkori öltözékek specialistájának tartják olyan filmek után, mint a Sólyomasszony vagy Az első lovag. Honnan a vonzalom?
NC: Vélhetően sorsszerű, hogy élvezettel öltöztetek középkori lovagokat. Ki tudja, talán előző életemben magam is közéjük tartoztam! Már gyerekkoromban hihetetlen izgalommal töltött el, amikor beszabadultam egy régiségkereskedésbe vagy bolhapiacra, ahol régi vérteket, páncélokat, kardokat árultak. Első "lovagi" kalandom Ariosto hőseposza, az Orlando Furioso mozgóképes változata volt, majd Giacomo Battiato I Paladini című filmjében több száz keresztény és szaracén harcost öltöztettem fel. Így kerültem a Sólyomasszony rendezője, Richard Donner látóterébe. Szerencsémre szabad kezet kaptam, mert kevés film indította be annyira a fantáziámat, mint ez. Különösen az alakváltás izgatott, ami Navarre lovagot farkassá, a nemes hölgyet sólyommá változtatja. A legkomplexebb filmes munkám Az első lovag volt. Egy hónapig vettük fel a csatajeleneteket több ezer statisztával. Előtte vagy fél évig mást sem csináltam, csak az Artúr-mondakört tanulmányoztam. Minimalista megoldásokra, letisztult szín- és formavilágra törekedtem. Súlyos vértek, páncélok helyett fémcsillámokkal beszórt nyersvászonba, farmerbe öltöztettem a szereplőket. Kezdetben féltem, mit szólnak hozzá. De a Lancelotot alakító Richard Gere csak annyit mondott, amikor a tükörbe nézett: "Csodálatos! Úgy nézek ki, mint egy középkori motoros!"
MN: Mennyire háklisak, hisztisek a hollywoodi sztárok, ha jelmezekről van szó?
NC: Idestova harmincvalahány éve vagyok a pályán, de csak középszerű tehetségeknél tapasztaltam ilyesmit. Aki igazán profi, nem kötekedik. Legfeljebb apróságokban kérnek változtatást.
MN: A mai kor nem inspirálja önt vizuálisan?
NC: Dehogynem. Nyitott szemmel járok, minden hatást magamba gyűjtök, elraktározok. Persze tény, hogy kevésbé inspiráló számomra mai jelmezeket vagy díszleteket alkotni. Mindamellett legközelebb egy rockzenész balettjének a jelmezeit tervezem a milánói Scalában. Vasco Rossi darabja három nő sorsáról szól, életük különböző szakaszaiban. Egy év Mozart után meredek váltás lesz Rossi kemény rockritmusára hangolódni.
