Fájdalmas és szép gondolatra fut ki a győri Vaskakas Bábszínház főrendezője, Tengely Gábor interpretációja a Nemzetiben: amíg a szerelmesek egymást keresték-kergették, addig a halandók aszottá öregedtek, s így Csongor és Tünde végső találkozásának boldogságába nem kevés bánat is vegyült - ami tulajdonképpen szinte várható az Éj baljóslatú monológjának darabkezdéssé emelése után.
Ám mintha ennek az ívnek csak a két szélső pontja lenne ilyen biztosan átgondolva, közben korántsem ilyen konzekvens a darab. Sehogyan sem áll össze például, hogy a szereplők vállán hordott táskából kihajtogatott szép bábok, amelyek idővel bekapcsolódnak a játékba, pontosan kicsodák vagy micsodák: néha így, néha meg amúgy használják őket. Martinovics Dorina Tünde-bábja saját levágott hajának felel meg, Balga elrablásakor az ördögfiak Nagy Zsoltot bezárják, s a bábbal báboznak, így adva ki Balgának magukat - de Földi Ádám például Csongor-bábjával beszéli meg az élet nagy kérdéseit. Nem egyértelmű Zöldy Z. Gergely indusztriális hangulatú, látványos terének funkciója sem: alsó és középső szintjével meg a felső körfolyosóval sokáig mintha a történet három síkját jelképezné, csakhogy néha ez is megtörik.
Az sem látszik eldöntöttnek, ki is a célközönség: bár az előadást túlzottan is gyermeteg részek nehezítik - egy hirtelen rapdal, gyerekek játékát imitáló jelenetek, cselekvések hangját infantilisen, szájjal utánzó színészek -, addig az egész valójában érthetetlen a dráma beható ismerete nélkül, hiszen több alapvető konfliktus mibenlétét is csak elnagyoltan (vagy sehogy sem) fejtik ki: kezdve az olyan praktikus részletekkel, mint hogy miért is nem találkozhat a két fiatal, egészen az olyan bonyolultabb kérdésekig, hogy egyszerű mesét vagy netán valami mélyebb értelmű történetet látunk a színpadon. Az erre irányuló utalások - akárcsak az előadás legtöbb kérdésénél - hol ilyenek, hol meg amolyanok.
Nemzeti Színház, október 7.
