Drámapedagógia és iskolai agresszió - "És megbeszélik"

  • Kertész Anna
  • 2010. január 21.

Színház

December közepén nálunk járt Edward Bond angol drámaíró, hogy megnézze iskolai agresszióval foglalkozó drámapedagógiai darabját. A Kerekasztal Színház előadására nem sokkal azután került sor, hogy már nálunk is volt egyetemi vérengzés, és nem sokkal azelőtt, hogy újabb mobilfelvétel került elő arról, ahogy középiskolások szétrugdossák egy társuk fejét. És pont egy évvel azelőtt, hogy stratégia szülessen mindezek megelőzése érdekében.
December közepén nálunk járt Edward Bond angol drámaíró, hogy megnézze iskolai agresszióval foglalkozó drámapedagógiai darabját. A Kerekasztal Színház előadására nem sokkal azután került sor, hogy már nálunk is volt egyetemi vérengzés, és nem sokkal azelőtt, hogy újabb mobilfelvétel került elő arról, ahogy középiskolások szétrugdossák egy társuk fejét. És pont egy évvel azelőtt, hogy stratégia szülessen mindezek megelőzése érdekében.

A Tizenegy trikó megtörtént esetet dolgoz fel: 1995. december 8-án egy tizenöt éves diák nyugat-londoni iskolája kapujában halálra késelte tanárát. Bond továbbgondolta a történetet, és mindenkori diáknézőivel együtt arra keresi a választ, ki a felelős az agresszióért.

Miért ölnél?

A dráma egy fiú életútját mutatja be, akire a társadalom olyan szerepeket és ideológiákat kényszerít rá, amelyekkel nem tud mit kezdeni, és ami miatt kétszer is gyilkol.

A Marczibányi Téri Művelődési Központban működő Kerekasztal Színház ezúttal egy külvárosi gimnázium tizedikeseinek mutatta be a darabot, jobban mondva - színházi nevelési programjuknak megfelelően - velük dolgozta fel.

A gyerekek a színpadon elhelyezett székeken foglalnak helyet, mintegy aktív szereplői a történéseknek. A társulat tagjai ismerkedéssel, kérdésekkel vezetik be az előadást, és a darab során minden jelenetet megbeszélnek velük, játszatják őket. Vihogó, idétlen kamaszokkal van dolguk, akikből nehéz bármit is kicsikarni: úgy tűnik, most különösen passzív társasággal - állítólag ritkán van ez így.

Az első felvonásban az iskola igazgatója vegzálja a fiút, aki feltevése szerint megcsonkított egy, az intézmény tulajdonában lévő könyvet és egy egyenruhát. A fiút kirúgják, régi iskolája kapujában tűnik fel újra, amelyet az igazgató testével védelmez előle, miközben újra csak durván szidalmazza a fiút, mígnem az leszúrja őt.

Pár nappal az előadás után a tizedikesek osztályfőnöki óráján arra a kérdésre, hogy "te miért ölnél?", vagány szöszi lány (az osztály hangadója) vágja rá: "Ha szidnák az anyámat!". A többiek helyeslően dörmögnek. Számukra - legalábbis verbális szinten - nem tabu a gyilkosság, úgy látják, vannak helyzetek, amelyekbe belekerülve akár maguk is gyilkossá válhatnak.

"Bond darabjai arról is szólnak, hogy bármi elvezethet egy ilyen tettig. Egyik drámájában az apa megöli a gyermekét, mert főzött neki egy csésze teát, és a lány nem hajlandó meginni, nem fogadja el a kedvességét. A történet kapcsán felvetődik a kérdés: mit tesznek a szülők a gyerekeikkel, mit próbálnak meg rájuk erőltetni, és hogyan reagálnak, ha azt nem fogadják el" - mondja Bethlenfalvy Ádám, a Tizenegy trikó rendezője.

Ádám és munkatársa, Hajós Zsuzsa, illetve színész-drámatanár kollégái, Bagaméry Orsi, Gombita Róbert és Nyári Arnold az első felvonás után különböző gyakorlatokkal arra keresik a választ, hogy kinek a felelőssége a gyilkosság. Milyen szerepet játszott benne a fiú, az igazgató, az oktatási rendszer, a politika, a média? A diákok válaszai bizonytalanok, de a "nevelés" szó többször elhangzik. A legőszintébb megnyilvánulást a szünetben, a folyosón hallom az egyik mutáló kamaszfiútól: "Én már rég leütöttem volna azt az igazgatót."

A Tizenegy trikó második felvonásában sok-sok évvel később, katonaként láthatjuk a fiút, tisztje épp ölni tanítja. Üvölt a katona arcába, a puskáról mint a történelem legnagyobb találmányáról értekezik, és a kést a legősibb földi dolognak nevezi. "Egy biztosítótűt sem tudnál beleszúrni az olvadó fagyiba" - ordítja a fiúnak, és bohócnak nevezi, amiért az nem szurkálja elég szenvedéllyel az áldozatot helyettesítő szalmazsákot.

A darab utolsó jelenetében aztán az ő technikájával gyilkol újra a fiú: egy életéért könyörgő ellenséges katonát öl meg, aki, míg társai fehér trikójukkal megadták magukat, aludt, és felébredve tüzelni kezdett. A rajta maradt trikó bizonyítja ártatlanságát, mégis meg kell halnia, mert a katona számára immáron teljesítendő feladat a brutális gyilkosság.

"A darab két része nem választható szét - magyarázza a rendező. - Amit iskolai erőszakként definiálunk, az tulajdonképpen társadalmi erőszak, amelynek a katonaságon túl még százféle formáját tudnánk felsorolni, és nagyon erősen közük van egymáshoz. Arra az agresszióra, ami egy ponton engedélyezett, mondhatjuk azt, hogy máshol nem? Hogy lehet kijelenteni azt, hogy egy embert bizonyos helyzetekben meg lehet ölni, más helyzetekben viszont ez a legnagyobb bűn, és akkora szakadék van a kettő között, hogy erre muszáj valami ideológiai magyarázatot találni: mondjuk hogy egy határvonalon túl él valaki vagy más egyház tagja?"

Mélyen beivódott, mégis feldolgozatlan ellentétek ezek, erre világít rá a már említett osztályfőnöki órán történt megbeszélés is, amelynek során a diákok teljességgel elfogadták a kiképzőtiszt viselkedését, és nem értékelték gyilkosságra való felbujtásként, míg az igazgató megnyilvánulásait "szánalmasnak" tartották, ami miatt végül is megérdemelte sorsát. Az első gyilkosságot ugyanakkor mégis elítélték, míg a másikon egyáltalán nem voltak felháborodva.

"Muszáj mindezekre rákérdezni, és ez történik a darabban - folytatja Ádám. - Ezért vizsgáljuk hosszan az utolsó pillanatot, amikor a fiú, aki megöli az ellenséges katonát, megpróbálja megérteni, hogy az mit mondott, és ezáltal igyekszik megérteni a saját tettét is. Persze nincs válasz, de a kérdés talán megmarad bennük: mit mond valaki, amikor meggyilkolják? Ha ezt elkezdjük megérteni, akkor elkezdjük megérteni azt is, hogy milyen hatással van az erőszak rám a társadalom tagjaként."

A darab kulcsmotívuma - és Edward Bondot annak idején ez a mozzanat ragadta meg - a történetben, hogy az első gyilkosságot a fiú az iskola kapujában, azaz két világ határán követi el.

Erőszakra erőszak

"A szakirodalom szerint leginkább a cselekmény helyszíne a fontos az ilyen esetekben - mondja Szitó Imre, a II. Kerületi Pedagógiai Szakszolgálat munkatársa, iskolapszichológus. - Iskolai erőszaknak logikusan azokat a szándékos sérelmet okozó fizikai vagy verbális inzultusokat, viselkedéseket nevezik, amelyek iskolai környezetben keletkeznek. Ebben benne vannak az életkori adottságok, és az is, hogy a külső környezetből is be lehet hozni agresszív impulzusokat, amelyek aztán az iskolában csapódnak le. Külön téma és még nincs jól feldolgozva, amikor maga az iskolai szituáció gerjeszti az iskolai erőszakot, illetve amikor nem a kortársak egymással szembeni agressziójáról van szó, hanem egy tanár elleni erőszakos cselekedetről." A szakember szerint az iskolai agresszió egyik legfőbb jellemzője a csoportosság. Az olyan egyéni elkövetők, mint például az egyetemi vérengzések tettesei, gyakran maguk is áldozatok és patológiás esetek, akik valamely - akár kifejezetten az iskolai környezet okozta - személyes frusztráció miatt impulzív reakcióval reagálnak.

"A serdülők csoportjában fontos kivívni valamivel a tiszteletet, négy-ötféle dolog van, amivel rangot lehet szerezni, ha valaki egyikkel sem rendelkezik, és a legalján van a hierarchiának, naponta megsérthetik az önbecsülését. A columbine-i tragédia esetében (1999-ben az amerikai Colorado állambeli Columbine középiskolájában két tizenéves lelőtte 12 társát és egy tanárát, majd magukkal is végeztek - K. A.) a lövöldözést az indította el, hogy a hierarchia alján lévők az önbecsülésükön esett sérelmeket valahogy így próbálták megtorolni - mondja az iskolapszichológus. - Ehhez nem sok köze van az oly sokszor egyedüli okozóként kárhoztatott, erőszakot sugárzó médiának. Nincs közvetlen, egytényezős kapcsolat aközött, hogy valaki mennyire erőszakos videojátékokat játszik vagy filmeket néz, és hogy mennyire lesz agresszív, mivel ezt egyéb tényezők is befolyásolják, például, hogy bántalmazzák-e otthon, milyen az intelligenciája, a család, amelyben él, mennyire frusztrálódik az el nem ért anyagi vagy státuszcélok miatt."

Ez utóbbi okot tartja Szitó Imre a legfontosabbnak. "Miközben a serdülő már érzelmileg levált a családjáról, és nem mondja el a titkait, hallja a szülei vitáit, ami hatalmas feszültséget okozhat a számára, és arra késztetheti, hogy impulzív módon keressen megoldást - akár a családja helyett is - a saját szűk kapcsolatrendszerében."

Az iskolákban leginkább tekintélyelvű módszerekkel próbálnak reagálni a rendbontásokra, a negatív minősítések és megbélyegző büntetések pedig tovább növelik az erőszakos gyerekek frusztrációját. A szakemberek egyetértenek abban, hogy a megoldás kulcsa részben a pedagógus kezében van. A Nyugat-Európában és Amerikában már évtizedek óta zajló erőszakcsökkentő programok is az ő szerepükre helyezik a hangsúlyt.

"Nálunk az enyhe erőszakra a tanárok gyakran úgy reagálnak, hogy oldjátok meg magatok, főleg fiúknál természetesnek gondolják, hogy bizonyos konfliktusokat el lehet intézni verekedéssel, fejlődési normának gondolják, és azt javasolják, hogy a gyengébb fél járjon karatézni, vértezze fel magát - mondja Szitó. - Komolyabb esetekben ők maguk is erőszakosan kezelik a problémát, nem nyújtanak megfelelő modellt a konfliktus nem erőszakos kezelésére."

Gyógyító színpad

Az erőszakcsökkentő programok egyik fontos eleme, hogy dolgozik az iskolában egy olyan szakember, iskolapszichológus vagy pedagógus, akit a gyerekek bizalommal felkereshetnek, ha inzultus éri őket, és mediátorként közvetít a felek között. Megkérdezi a zaklatókat, hogyan érezték magukat ebben a szerepben, bele voltak-e kényszerítve, milyen célokat szerettek volna elérni. "Nem a bűntudatkeltés a cél - jegyzi meg az iskolapszichológus -, hanem hogy látják-e, hogy miben változhatnának ők maguk, illetve az, aki áldozattá vált. A lényeg a resztoratív attitűd, tehát helyreállítani az igazságosságot azáltal, hogy akik zaklattak, maguk javasoljanak jóvátételt saját erőszakos viselkedésükért, és mondják el azt is, mit kifogásoltak az áldozat viselkedésében, ő mit tehetne másképp. Természetesen az áldozat is elmondja a panaszát és azt, hogy szerinte mi lenne a megfelelő jóvátétel. Ez az alternatív (és nem tekintélyelvű) konfliktuskezelés egyfajta szerződéskötés."

A tartós preventív programok egyik legfontosabb tényezője - ahogy a nemrégiben hazánkban járt szociálpszichológus, Elliot Aronson (interjúnkat lásd: Az önigazolás ördögi köre, Magyar Narancs, 2009. október 15.) úttörő jellegű szociálpszichológiai iskolai kísérletei is mutatják - a kooperatív, együttműködésre alapozó vagy más néven mozaikmódszer, amely a tanulási struktúra alapjait is megváltoztatja.

A kooperatív módszer lényege, hogy a tanulók együtt, egymás segítségével oldják meg a feladatokat, a tanulás elengedhetetlen feltétele az együttműködés. Ezáltal megszűnik a hierarchia, és az előítéleteket is el lehet felejteni, ha a gyerekek újabb és újabb szerepeket kapnak a csoportban. Az ilyesfajta szociális kompetencianövelő együttműködést leginkább szerep- és drámajátékokkal lehet elkezdeni és gyakorolni. A Kerekasztaléhoz hasonló színházi nevelési programokra is jóval nagyobb igény lenne, mint amekkorát a jelenleg működő társulatok ki tudnak elégíteni.

"Azokban a helyzetekben, amikor a tanárok partnerek, akkor rajtuk keresztül hat a dolog - mondja Váradi Luca szociológus, aki olyan kerekasztal színházi előadásokon vett részt, amelyeket hátrányos helyzetű, például kisegítő iskolás diákoknak tartottak. - Nagyon nagy hatással voltak rájuk a előadások/foglalkozások. Hónapok múltán is fel tudták idézni a részleteiket, és arról vallottak, hogy amikor a nevelőintézetben, ahol közülük sokan élnek, nehéz helyzetbe kerülnek, például veszekednek velük, visszagondolnak az előadásra, erőt, megoldási lehetőséget ad nekik. Azért is nagyon jók ezek a darabok, mert össze tudják kötni őket a hétköznapjaikkal, segíti őket a konfliktusok megoldásában."

A Kerekasztal Színház foglalkozásáról így vall az egyik néző: "Ad egy támaszt azoknak az embereknek, akik megnézik, hogy nincsenek egyedül, és lehet ezen segíteni. Ezeken a durvaságokon. Mert látják, hogy máshol is van ilyen, és itt ráadásul segítenek egymásnak, és megbeszélik."

*

Az egyre gyakoribb hazai esetek hátterének feltérképezésére 2009-ben lezajlott egy széles körű szociológiai vizsgálat, amely a magyarországi oktatási intézményekben mérte fel az agresszió szintjét. Az Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa által levezényelt kutatásban 186 intézmény közel 4300 diákját és 1000 tanárát kérdezték meg. Hiller István oktatási miniszter bejelentette, hogy a vizsgálati eredményekre támaszkodva 2010 decemberéig nemzeti stratégia készül az iskolai erőszak visszaszorítása érdekében.

Neked ajánljuk