Interjú

„Egy névtelen feljelentés miatt”

Bognár Gyöngyvér színész

Színház

2021. február 5-én hajnalban rájuk tört a rendőrség, ezután döntöttek úgy a férjével, Szász János rendezővel, hogy Amerikába költöznek. Semmijük sem volt, mindent maguk mögött hagytak. Harminc év színészi pályafutás után egy idegen országban talált új hivatást.

Magyar Narancs: Mivel foglalkozol Amerikában?

Bognár Gyöngyvér: Óvónő vagyok, hivatalosan pedagógiai asszisztens. A kisfiam budapesti óvodavezetője kötött itt össze egy nyugdíjas ismerősével, aki szintén óvónő volt Washingtonban. Ő segített abban, hogy beadjam a jelentkezésemet a környék óvo­dái­ba. Eredetileg takarítani jelentkeztem és a konyhán kisegíteni, föl sem merült bennem, hogy óvónőként teljes állást kaphatok, hiszen nincs szakirányú végzettségem, és nem is beszélek jól angolul. Hálás vagyok a gyerekeknek, őket egyáltalán nem zavarja, ha nem tudok vagy nem értek valamit, szívesen elmagyarázzák, és rendkívül befogadók. Eleinte sokan próbálták erősíteni bennem, hogy színésznő vagyok, harminc év szép pálya van mögöttem színészként, vállalhatnék kis szerepeket, de én nem akartam ezt erőltetni. Ehhez hozzátartozik, hogy a diverzitás ebben az országban rendkívül erős és fontos érték, egyáltalán nem zavarja őket az akcentus, akár az én nyelvtudásommal is játszhatnék. A családunk azért működik itt jól a kezdetektől fogva, mert nagyon sok időt töltöttünk együtt, rengeteget beszélgettünk, magyar ételeket főztem, sétáltunk, kirándultunk, horgásztunk. Összekapaszkodtunk a nehézségekben. Nehéz kitépni a gyerekeidet és saját magadat a megszokott közegedből, és aztán hirtelen hat időzóna választ el azoktól, akiket szeretsz. Ezért is helyeztem hangsúlyt az együtt töltött időnkre, amit színészként nehezebb lenne összehozni. Óvónőként viszont minden este, minden hétvégén és minden szünetben itthon vagyok, a gyerekeimmel és a férjemmel lehetek. Úgyhogy az összes alkotóenergiámat abba fektetem, hogy óvónőként jellemeket formálok, felolvasok, szerepjátékozom, és a fél óvoda rohan utánam az utcán egy börtönös játék miatt, amit rendszeresen játszunk.

MN: Nem is kezdtél el színházi munkát keresni?

BGY: Egyáltalán nem, de teljesen véletlenül Tony Kushner Angyalok Amerikában című bemutatóján, amelyet János rendezett, megismerkedtem Susan Galbraith-szel, aki összegyűjti a bevándorló művészeket; színészeket, zenészeket, koreográfusokat és projekt alapon produkciókat hoz létre. Az egyik projektben részt is vettem, aztán felajánlott egy másik darabot is, de az óvoda miatt azt már nem tudtam elvállalni.

MN: Miért érezted szükségét, hogy mégis elkezdj dolgozni?

BGY: Elsősorban anyagi megfontolásból. Egy évre elegendő pénzzel jöttünk el. Azt mondtam a férjemnek, hogy legyen elég a pénzünk egy évre, de ne legyen elég kettőre. Kezdjünk el jól élni, jó helyen, és tegyünk meg mindent azért, hogy itt akarjunk maradni. Adjunk egy esélyt annak, hogy megszeretjük ezt az országot. Ha rossz helyen élünk, és nem merek kimenni az utcára a gyerekeimmel, akkor haza akarok majd menni Magyarországra, de oda nincs visszaút azok után, ami történt velünk.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Mi fán terem az ökoirodalom?

A hetvenes években felforgató versekben olvastunk olyat, amit ma a Facebook-kommentelők megfogalmaznak a klímakatasztrófáról. De mi kell ahhoz, hogy az irodalom hitelesen szóljon az ember és a természet kapcsolatáról? Csabai Máté írását vettük elő az Ásatás-sorozatban.