Bár az orosz dokumentarista színház, a Teatr.doc előadása megfogalmaz ezt-azt az orosz rendszer cinikus korruptságáról vagy az igazságügy túlkapásairól, az alkotókat láthatóan mégis az emberek kegyetlen közönye ragadta meg a feldolgozott esetben. 2008 novemberében Moszkvában letartóztattak egy jogászt, Szergej Magnyickijt, és vádemelés nélkül egy évig börtönben tartották. Mindvégig megalázóan bántak vele, majd amikor iszonyú hasi fájdalommal a börtönorvoshoz fordult, az segítségnyújtás helyett megkötöztette, és hetvennyolc percre magára hagyta, hogy visszatérve már csak a halál beálltát állapítsa meg.
Bár a színpadon elhangzanak az anya értetlen és szomorú szavai, az orvos, a bíró, a mentős, a nyomozó álláspontja (néhol fikcióval egybegyúrva), az előadás oknyomozó színháznak nem jó: meg sem tudjuk például, hogy Magnyickij egy tisztességével a hatalom érdekeit megsértő, kvázi politikai fogoly volt, hogy kiket milyen motiváció vezérelt az ügyben, sőt még azt sem, egyáltalán milyen természetű bűnesetről van szó. Nem, a lényeg itt is az, akár a klasszikus színdarabokban, hogy mi teszi az embert emberré - vagy fordítva: minek a hiánya veszi el az emberi minőséget.
A Magnyickijt végül együttes erővel a halálba hajszoló csapat tagjai - rendőrtől ápolóig - elhiszik, mert elhitetik magukkal, hogy semmi közük ahhoz, ami történt. Egyre messzebb tologatják a felelősséget maguktól, s van, aki ehhez önigazolást keres, más nem is érzi problémának a teljes érdektelenségét - a legkifejezőbb jelenetben az ápoló a tőle fél méterre haldokló szerencsétlen helyett inkább mobilja csengőhangjáról beszél. A hatás szinte szavak nélkül is ugyanilyen lenne: a kiváló színészek arcán az első pillanattól fogva ott a karakterük egyéni véleménye az ügyről, sőt egész jellemük is: tekinteteikben a mindenen átgázoló önérdek tükröződik.
Kortárs Drámafesztivál, Trafó, december 2.
