Egy óra tizennyolc (perc)

  • Kovács Bálint
  • 2011. december 28.

Színház

Bár az orosz dokumentarista színház, a Teatr.doc előadása megfogalmaz ezt-azt az orosz rendszer cinikus korruptságáról vagy az igazságügy túlkapásairól, az alkotókat láthatóan mégis az emberek kegyetlen közönye ragadta meg a feldolgozott esetben. 2008 novemberében Moszkvában letartóztattak egy jogászt, Szergej Magnyickijt, és vádemelés nélkül egy évig börtönben tartották. Mindvégig megalázóan bántak vele, majd amikor iszonyú hasi fájdalommal a börtönorvoshoz fordult, az segítségnyújtás helyett megkötöztette, és hetvennyolc percre magára hagyta, hogy visszatérve már csak a halál beálltát állapítsa meg.

 

Bár a színpadon elhangzanak az anya értetlen és szomorú szavai, az orvos, a bíró, a mentős, a nyomozó álláspontja (néhol fikcióval egybegyúrva), az előadás oknyomozó színháznak nem jó: meg sem tudjuk például, hogy Magnyickij egy tisztességével a hatalom érdekeit megsértő, kvázi politikai fogoly volt, hogy kiket milyen motiváció vezérelt az ügyben, sőt még azt sem, egyáltalán milyen természetű bűnesetről van szó. Nem, a lényeg itt is az, akár a klasszikus színdarabokban, hogy mi teszi az embert emberré - vagy fordítva: minek a hiánya veszi el az emberi minőséget.

A Magnyickijt végül együttes erővel a halálba hajszoló csapat tagjai - rendőrtől ápolóig - elhiszik, mert elhitetik magukkal, hogy semmi közük ahhoz, ami történt. Egyre messzebb tologatják a felelősséget maguktól, s van, aki ehhez önigazolást keres, más nem is érzi problémának a teljes érdektelenségét - a legkifejezőbb jelenetben az ápoló a tőle fél méterre haldokló szerencsétlen helyett inkább mobilja csengőhangjáról beszél. A hatás szinte szavak nélkül is ugyanilyen lenne: a kiváló színészek arcán az első pillanattól fogva ott a karakterük egyéni véleménye az ügyről, sőt egész jellemük is: tekinteteikben a mindenen átgázoló önérdek tükröződik.


Kortárs Drámafesztivál, Trafó, december 2.

 


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.