Egy óra tizennyolc (perc)

  • Kovács Bálint
  • 2011. december 28.

Színház

Bár az orosz dokumentarista színház, a Teatr.doc előadása megfogalmaz ezt-azt az orosz rendszer cinikus korruptságáról vagy az igazságügy túlkapásairól, az alkotókat láthatóan mégis az emberek kegyetlen közönye ragadta meg a feldolgozott esetben. 2008 novemberében Moszkvában letartóztattak egy jogászt, Szergej Magnyickijt, és vádemelés nélkül egy évig börtönben tartották. Mindvégig megalázóan bántak vele, majd amikor iszonyú hasi fájdalommal a börtönorvoshoz fordult, az segítségnyújtás helyett megkötöztette, és hetvennyolc percre magára hagyta, hogy visszatérve már csak a halál beálltát állapítsa meg.

 

Bár a színpadon elhangzanak az anya értetlen és szomorú szavai, az orvos, a bíró, a mentős, a nyomozó álláspontja (néhol fikcióval egybegyúrva), az előadás oknyomozó színháznak nem jó: meg sem tudjuk például, hogy Magnyickij egy tisztességével a hatalom érdekeit megsértő, kvázi politikai fogoly volt, hogy kiket milyen motiváció vezérelt az ügyben, sőt még azt sem, egyáltalán milyen természetű bűnesetről van szó. Nem, a lényeg itt is az, akár a klasszikus színdarabokban, hogy mi teszi az embert emberré - vagy fordítva: minek a hiánya veszi el az emberi minőséget.

A Magnyickijt végül együttes erővel a halálba hajszoló csapat tagjai - rendőrtől ápolóig - elhiszik, mert elhitetik magukkal, hogy semmi közük ahhoz, ami történt. Egyre messzebb tologatják a felelősséget maguktól, s van, aki ehhez önigazolást keres, más nem is érzi problémának a teljes érdektelenségét - a legkifejezőbb jelenetben az ápoló a tőle fél méterre haldokló szerencsétlen helyett inkább mobilja csengőhangjáról beszél. A hatás szinte szavak nélkül is ugyanilyen lenne: a kiváló színészek arcán az első pillanattól fogva ott a karakterük egyéni véleménye az ügyről, sőt egész jellemük is: tekinteteikben a mindenen átgázoló önérdek tükröződik.


Kortárs Drámafesztivál, Trafó, december 2.

 


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.