Magyar Narancs: Nem először rendezel Komáromban…
Telihay Péter: Először 2001-ben hívtak meg Molière Tartuffe-jére. Amikor elvállaltam, már adott volt a szereposztás, de nem voltam vele kibékülve. Aztán megnéztem a társulat egy másik előadását, a Csongor és Tündét, s megfogott a Csongort játszó színész tehetsége, őt választottam Orgonnak. Ő volt Benkő Géza, akinek az emlékére ez a mostani darab íródott. A Tartuffe váratlanul nagy siker lett, beválogatták a POSZT versenyprogramjába, ilyen addig nem fordult még elő szlovákiai magyar társulattal. Nem sokkal ezután én lettem a színház művészeti vezetője. Azóta eltelt már húsz év, és talán nyugodtan kijelenthetem, hogy ez volt a színház történetének egyik legsikeresebb korszaka. Másfél év után azonban az igazgatót és engem politikai okokból eltávolítottak.
MN: Miféle politikai okok miatt?
TP: Egy, amolyan bemutatkozó nagyinterjúban azt találtam mondani, felejtsük el, hogy egy határainkon túli színháznak az az egyetlen dolga, hogy a magyar nyelv temploma és valamiféle homályos magyar tradíció ápolója legyen. Egyszerűen nagyon jó színházat akartam csinálni, nem kacagánymúzeumot és haknigyárat. A legjobbat egész Szlovákiában. Ekkoriban állt össze egy nagyon tehetséges társulat, tele friss, harapós fiatal színészekkel, akikkel az egész Tátrát le lehetett cipelni a Csallóközbe. De a gondolat számtalan érdeket sértett, főleg az idősebb kollégákét, vagy olyanokét, akik remekül ellubickoltak a kisebbségi kultúrmocsárban. Szlovákiában épp választási kampány volt, ahol a Magyar Koalíció Pártja is indult, és a társulat idősebb színészeinek egy része nekik kampányolt. És a kampány ára az én fejem volt. Az időt azonban már nem tudták visszafordítani, s bár hullámzóan, de Komáromban azóta is színvonalas színházi munka folyik.
MN: Csaknem húsz év után mentél vissza.
TP: Két éve és tavaly is rendeztem már egyet a Dialóg Stúdió nevű polgári társulás hívására. Ők ebben a mostani előadásban is koprodukciós partnerek. Elsődleges céljuk új magyar felvidéki drámák életre hívása s nekem, mint végzett dramaturgnak ez különösen kedves. Többnyire a KultMinorhoz pályáznak, amelyet leginkább a magyarországi NKA-hoz tudnék hasonlítani, és ahol magyar (és más) kisebbségi kulturális projektek létrejöttét támogatják. A Mindennapi tenyerünket az első kimondottan nekik készült szöveg. Finom összefüggés, hogy az író, Tóth Attila (Tati) dunaszerdahelyi magyar, aki jelenleg Svédországban él, és aki az én időmben színész volt Komáromban. Már fiatalon izgalmas verseket írt, egészen megkapó, fájdalmas humorral, meghökkentő nyelvi virtuozitással, amelyet Örkény és Parti Nagy közé lőnék be. Ritka képesség, ha valaki úgy teremt remek színpadi helyzeteket, úgy beszélteti a szereplőit, hogy közben nem veszíti el szinte túlburjánzóan szarkasztikus, ugyanakkor lírai beszédmódját, amelyet egyébként a mindennapokban is használ. Hogy darabot írjon, az valahogy misztikus módon egyszerre pattant ki a fejünkből a színház dramaturgjával, Varga Emesével. Tati pedig némi kötelező vonakodás, legyűrt önbizalmi zűrzavarok és kétségek után azt mondta, jó, csapjunk bele.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
