Mucsi Zoltán: Nagyon jó volna, ha arról beszélne egész Európa, sőt a világ, hogy milyen volt a Feketeországban nyújtott alakításom. De nem szeretnék bulvárlapokban szerepelni, mert akkor egy idő után átlátszó lennék, meg nem is akarom a családi életemet kiteregetni. Az ember, ha olyan idealista, mint én, elhiteti magával a borús időkben is, hogy semmi nem érdekli, a kritika sem, csak az, hogy átformálja a világot. Ötven fölött persze már tudja, hogy egy előadás nem fog megváltoztatni egy társadalmat, egy népcsoportot, csak reméli, hogy fontos dolgokról beszél, és az megérint valakit.
MN: Mit jelent a színház a magyaroknak szerinted?
MZ: Még mindig elég sokat járunk színházba az európai trendhez képest. Itt gyűjtőhely volt a színház, a hetvenes években meg egyenesen szamizdatnak számított néhány előadás, mert tudtad, hogy ha elmész egy kaposvári előadásra, ott olyan dolgokról lesz szó, ami megengedett határokon belül ugyan, de radikálisat mond. A mondatok közé lehetett rejteni dolgokat. Ma sokféle a színház, keresi magát, és vigyázni kéne, hogy ne törjön össze ez a sokféleség, mert lehet például vitatkozni az elosztási rendszeren, de nem szabadna leszűkíteni a mozgásteret.
MN: Rétegszínész vagy?
MZ: Azért nem szeretek erről beszélni, mert úgyis meghatározzák ezt mások. Amióta színházban játszom, az elmúlt 31 év alatt, elég jól sodort a szél, ezért nem vagyok elégedetlen.
MN: Nem azonnal indult a karriered, Szolnokon sokáig segédszínész voltál. Miért jöttél el '95-ben?
MZ: Tizenöt évet töltöttem el ott, az amatőr színjátszásból érkezve, és ez nagyon fontos időszak volt az életemben. Lassú ember vagyok, diófatípus, lassabban terebélyesedem, és még mindig iskola nekem a színház. Hogy miért jöttem el, arról röviden annyit, hogy alapvetően mehetnékem volt, meg hívtak is, de egészen addig nem mertem lépni, amíg nem jött egy jó apropó, nevezetesen az, hogy a Spiró Gyurival akkor nem találtunk hangot. Miután eljöttem, fel is gyorsultak a dolgok.
MN: Ismét egy meghatározó közösségbe, a Bárkába kerültél 2002-ben. Aztán egy időre annak is vége lett.
MZ: A színház elsősorban meghatározó közösség, hacsak nem monodrámákban utazol. A Szentivánéji álomba hívtak játszani a Csányi Jánosék, ami nagyot durrant, arra alapult később a Bárka, és sokat utaztunk ennek köszönhetően, aztán jöttek a Szomjas-filmek, a Jancsó-filmek, majd megint a szabadúszás. Magunk is túl nagyot álmodtunk akkor, és nem láttuk pontosan a Bárka helyzetét, ekkor a Csányi Jancsival nem sikerült hangot találni, és többen úgy gondoltuk ezért, hogy elmegyünk. Szerencsémre jött egy másik remek csapat, a Krétakör, aztán ott meg a társulat vezetője, a Schilling Árpád gondolta egy idő után, hogy véget vet neki.
MN: Nagy veszteségként élted meg ezeket a "szakításokat"?
MZ: A Bárka alakulása remek időszak volt, amikor az ember azt hiszi, hogy olyan ügynek a közelében van, amiért érdemes, és olyan emberekkel dolgozik, akik jó dolgokat fognak létrehozni. Mint a szerelmi állapot, amikor a másikban nincs semmi hiba, az a legszebb és a legokosabb, és úgy, ahogy van, ő kell. Aztán, amikor tisztul a kép, akkor jönnek a morzsák, a szemcsék, lesz valami rálátásod, és nehézkesebbé válik az együttélés. A Krétakör a legjobb utazás volt, jó lenne folytatni, és lehet sok mindent mondani a Schillingre, de amikor létrehozta a társulatot, akkor sem kérdezte meg senki, hogy miért pont őt választotta, úgyhogy most is el kellett fogadni a döntését. Az együtt töltött idő boldogságát, az előadásokat már nem tudja elvenni az sem, hogy megszűnt a társulat. Szerencsésen alakult a sorsom, ezért amikor nagyon jó kedvem van, elhitetem magammal, hogy ebben nekem is van részem.
MN: A Jancsó Miklóssal való találkozás eredménye a Pepe és Kapa duó. Hogyan látod most magatokat, hol tart ez a páros, illetve a barátságotok?
MZ: Nem mindennapi dolog hét filmet csinálni valakivel. Kérdés, mennyire fogják rám tapasztani ezt a szerepet. Akkor lenne rossz, ha csak erre hívnának, de a Jancsó Miki bácsival bármikor aláírnék egy újabb szerződést. A Mulatságban és a Nézőművészeti Főiskola című darabban is tovább él a páros, és terveztük, hogy a jövő évben csinálunk valamit a Katona Lacival, ami erre a két karakterre épít. Az elmúlt tizenhat évben több időt töltöttünk együtt a Pepével (Scherer Péter) a próbákat és az utazásokat is beleszámítva, mint a családunkkal. A magánéletben persze nem az van, hogy ha nincsen semmi dolgunk, akkor felhívjuk egymást, de nem is kerüljük. Ez a barátság nagyon próbára lett téve, és azt gondolom, most már egyikünk rá fogja dobni a másikra a göröngyöket. Papírforma szerint ez a Pepe lesz.
MN: Minden szerepet magadhoz alakítasz, így van ez Kapával is. Hogyan tudod fékezni magad egy "komolyabb" szerepnél?
MZ: Markánsabbnak, bölcsebbnek, erőteljesebbnek kell lennem. Remélem, a De Sade pennájában vagy a Kalevalában például ez sikerült. Az, hogy kreált vagy valós egy szerep, és mennyi az értéke, azt nem lehet eldöntenem. A Kapa-szerep híres lett, de a Roncsfilm vagy az Antal Nimród rendezte Kontroll miatt is megállítanak az utcán. Próbálom irányítani a szerepeket, de elsősorban magamból indulhatok ki. Kétféle színész van: aki mindent magára húz, meg aki mindent eljátszik, a kaméleon; szerintem bennem mindkettőből van.
MN: Hol kötöd az ismeretségeidet a további munkákhoz?
MZ: Az első tizenöt évem is már úgy telt Szolnokon, 79-től, hogy próba, büfé, alvás, annak ez volt a mozgástere. Most is sok bemutatóm van, úgyhogy a legtöbb időmet a színházban töltöm, innen jönnek az ismeretségek, vagy egy másik filmből. A Horváth Csaba talán egy sör mellett hívott meg a Fortedanse: Kalevala című fizikai színházi produkciójába, de nem emlékszem, hogy mondta volna, miért. Nyilván ismerte a képességemet, hogy nem fogok a klasszikus balettel előjönni. De csak az első időszak volt a kemény a tánctársulattal, mert a Mulatságban is bánok azért a testemmel, keresem a lehetőségeket. Ha csak a töredékét végeztem annak, amit a táncosok a próbán, másnap nem tudtam megmozdulni.
MN: Azt is egy büfézés döntötte el, hogy visszaszerződtél a Bárkába?
MZ: Amikor kiderült, hogy nem lesz Krétakör, már csak vendégként játszottam ott, közben a Seress Zoli, a Bárka új igazgatója tett egy ajánlatot, ami nagyon hízelgő volt. Neki fontos volt, hogy odamenjek, és akkor a levegőben levés helyett inkább azt mondtam: Bárka.
MN: Annyira jól sikerült a visszatérésed, hogy egy évadon belül két darabért kaptad meg itt a legjobb férfi szereplő díját. A Szabó Máté rendezte De Sade pennája Sade márkijáért és a Tengeren Richard Harkinjáért, Göttinger Pál rendezésében.
MZ: Ha csak annyi lett volna, hogy találkozom itt a Göttinger Palival meg a Szabó Mátéval, akkor nekem már megérte, a díj nélkül is. Mindkettőjükkel szívesen dolgoztam, dolgoznék még, és remélem, ők is így gondolják. Aztán volt az a két szerep, mindkettővel másképp küzdöttem. A Tengerenben a vak alkoholista falkavezér uralkodót illetően az volt a feladat, hogyan lehet valamin belül tartani ezt a szélsőséges figurát. A vaksággal sokat bajlódtam, és az volt a rácsodálkozás, hogy az alkoholizmus milyen komoly szerepet játszott ezeknek az embereknek az életében. Minden szerep önvizsgálat is persze, aztán, hogy meg tudja-e fejteni az ember, vagy nem mer szembenézni vele, más kérdés. Nekem sokat segített mindkét darabnál, hogy szuperül vannak fordítva (mindkettőt Upor László fordította - a szerk.). Sade szerepében leginkább az izgatott, hogy ne az emberi roncssága felé menjek, és azon még dolgozom is, mert alig ment le pár előadás. A humanizmus csődjéről szól nekem a darab, úgy látom, hogy arra tart a világ, a kapitalizmussal meg a beteg szocializmussal együtt, ami már mögöttünk van. Van sok öntörvényű ember, de hol vannak az önmértékű emberek, hol van a belső parancs? Hogyan lehetne az egészet úgy csinálni, hogy ki tudjunk kóvályogni belőle? Ebből a darabból kiviláglik feketén-fehéren, hogy korrupt a környezet, mégis valahogy nagyon jó dolgokat feszeget. Az egész Bárkáról azt gondolom, hogy ez most egy jó évad volt itt, komoly, kiugró teljesítmények születtek a színházon belül, és most jó szelet kapott a hajó. Hogy velem vagy nélkülem lesz ennek folytatása, az mindegy is.
MN: Van egy teljesen kretén éned, amelyik túlmegy minden határon: Kapa, aztán a Kálmánchelyi Zoltán filmjeiben, darabjaiban játszott figurák, de a Feketeországban is ilyen volt a káromkodós villanyszerelő-jelenet. Ez a te választásod?
MZ: Ezek a rendezők általában nagyon jó témákat vetnek fel, erős irányvonalakat jelölnek ki, és ezeknek a határait kell keresnem. A Feketeországban a villanyszerelő-jelenetemben a káromkodás már arról szólt, hogyan lépi ez túl önmagát. Mitől válik operává, mikor nincsen valós tartalma, annak ellenére, hogy a valóságból van kitépve az egész, abból, amit a hétköznapokban tapasztalok. Nem leültünk, és kitaláltuk a káromkodásokat, hanem hallottam a metrón, amikor a jegyeket kérték. Egy jól szituált úriember káromkodott olyat, hogy meg sem tudtam jegyezni, pusztán azért, mert jegyet kellett vennie. Éreztem, hogy nagyon szellemes, jól van megfogalmazva, és valami nagy keserűségből fakad. A magánéletben nem szeretek káromkodni, de előfordult már, ahogy előfordult az is, hogy elbőgtem magam tehetetlenségemben, pedig sírni sem szeretek.
MN: Mi lesz a dolgod az évadban?
MZ: Tasnádi Istvánnal dolgozunk egy bemutatón az Örkény Színházzal közösen, a helyét még nem tudjuk pontosan. A Bárkán egy Tim Caroll-darabot próbálunk, aztán Bocsárdi Lászlóval a Pirandellót, az évad végén pedig, mint említettem, lesz megint a Kapa- Pepe-párosból valami mutatvány, nehogy elfelejtsék az emberek. Szívesen vállalok, de most ez a négy is soknak tűnt, és Koltai Gáborral, valamint Kárpáti Péterrel nagyon jó munkákat is el kellett halasztanom. Van ezek között megélhetési szereplés is, bevallom, mert a bárkás fizetésből nem tudom eltartani a családomat. Jó lenne filmezni is.
MN: Szereted a filmezést?
MZ: Nem jobban, mint a színházat, csak ott több időt töltök. Egyébként testvér ez a két dolog nagyon, de a film manipulálhatóbb, másképp kell összerakni, rövid idő alatt ugrálva, míg a színházat felépíteni kell. A színházban be tudod csapni magadat azzal, hogy holnap még jobb leszel, és jó esetben meg is történik ez, de ha megnéztél egy filmbemutatót, akkor bármilyen pocsék vagy benne, az úgy fog maradni.
MN: Van olyan alakításod, amit szégyellsz?
MZ: Van, de azt most nem fogom megmondani. Furcsa, hogy színházban több hibát követtem el, úgy értem: mentem el szerep mellett, vagy rosszul fogtam meg a figurát.
MN: Sértődtél már meg bírálat miatt?
MZ: Tim Caroll mondta, hogy egy kritika elronthatja a reggelidet, de ha az ebédedet is elrontja, akkor veled is gond van. Volt olyan kritika pár évvel ezelőtt, ami a következő heti vacsoráimat is elszúrta, de most már nem foglalkozom vele. Tisztességgel próbálom végezni a munkámat.
MN: Ki a kedvenc színészed?
MZ: Páger Antal és Őze Lajos. Páger a világ egyik legjobb filmszínésze volt, nem is értem, hogyan is játszott akkor úgy, korát meghazudtolva, mint egy Marlon Brando. A mostaniak közül is tudnék mondani tízet-tizenötöt. Számomra ez elsősorban személyiség kérdése, aztán azon belül van a szakmai része. Lukáts Andor például lehetne pöszébb, akkor is zseniális színész. Annyira idealista vagyok, hogy nem hiszem el a nagy alkotókról, hogy lehetnek szar emberek, miközben zseniálisak. Tudom, ez egy ősi vita, de nem szeretnék cinikussá válni soha.
MN: Mit fogsz csinálni hetvenévesen?
MZ: Hát, a Pepétől fogok idegbajt kapni.
