Magyar Narancs: A Közép-Európa Táncszínház (KET) a függetlenek között elég speciális, kedvező helyzetben volt. Honnan eredt ez a kiváltság?
Szögi Csaba: A KET elődjét 1978-ban alapította a Művelődési Minisztérium, amikor összevonta a 25. Színházat és a Déryné Színházat, és megszületett a Népszínház, aminek lett egy tánctagozata. Tíz éve működött, amikor Énekes Istvánnal felkértek, hogy vegyük át, és mi azt gondoltuk, legyen ez az ország első táncszínháza. Nevet is változtattunk. A kezdeti dolgaink a folklórban gyökereztek, az akkori alkotók mind a néptánc felől érkeztek.
MN: Kortárs táncnak nevezték már ezt?
SZCS: Még néptáncnak hívták, de a progresszív néptáncos gondolkodást képviseltük, és ezen a vonalon mentünk tovább. Amikor elkoptak azok a néptáncosok, akik ebben a szellemben alkottak, és az igazi újításokat már a más stílusokban koreografálók kezdték képviselni, mint Bozsik Yvette vagy Juronics Tamás, mi is a kísérletezésnek akartunk helyet adni.
MN: Áldott állapot lehetett központilag támogatott kísérletező színháznak lenni. Meddig tartott ez?
SZCS: Az 1995-ös Bokros-csomagig. Utána indult az átalakítás, amelynek során a KET végül megkapta a Bethlen térről kiköltöző Rock Színház helyét. Ezt az épületet a minisztérium bérelte az önkormányzattól '88 óta, aztán a minisztérium azt mondta '96-ban, hogy az épületet fenn fogja tartani, de a működéshez nem tud pénzt adni, ahhoz pályáznunk kell.
MN: Szóval úgy szűnt meg a teljes állami támogatás, hogy maradt egy fél állami támogatás. Az sem rossz azért.
SZCS: Ez 2011 végéig tartott, amikor a minisztérium lemondott a bérleti jogáról. De addig sem voltunk egyedül, társbérletben éltünk a Bozsik Yvette Társulattal.
MN: Milyen kapcsolatot ápoltatok más kortárs táncosokkal?
SZCS: Több mint negyven koreográfus fordult meg nálunk. Énekes István volt az alapító művészeti vezető, aztán volt egy Köllő Miklós-korszakunk, majd átmenetileg én, utánam pedig hat évig Horváth Csaba következett. Az elmúlt hét évben a művészeti vezetés mellett igazgatok, menedzselek, fenntartok és ügyintézek egyszerre, de nekem a hobbim és a pozíciómból adódó feladatom is volt, hogy mindent megnézzek. Ha valaki fiatal tehetségeket akar felfedezni, látnia kell az előadásokat. Horváth Csabáról például nem nagyon tudott a szűk szakmai körön kívül még senki, amikor ide került. Arra törekedtünk, hogy a vendégalkotók ne csak a repertoárba készítsenek előadásokat, hanem legyen alkotói párbeszéd. Az első meghívottak később saját csapatuk élén léptek koprodukciós viszonyba velünk, így született több közös előadás Duda Éva, Gergye Krisztián társulatával vagy Hámor József Gangaray Táncszínházával. Szakmailag ezek a találkozások igazán erősek és hatásosak számomra.
MN: Hatásos az érdekképviselet is, amiben szintén részt vettél a szövetség elnökeként.
SZCS: A hatos kategória megalkotását sikertörténetnek gondoltam. 2003-ban Hudi Lászlóval átvettük az Alternatív Színházak Szövetségét, amit Független Színházak Szövetségére kereszteltünk. Az ad hoc pályázati rendszer semmiféle biztosítékkal nem járt egyik félnek sem, így elindítottuk egy regisztrációs rendszer kidolgozását. Hatalmas viták szóltak arról, hogyan kell kinéznie egy pályázatnak, egy kiírásnak, milyen kuratóriumot kell fölállítani, az milyen szempontrendszer alapján dönthet. 2006-ban jelentette be Hiller István, hogy szeretne egy színházi törvényt megalkotni a szakmával együtt. Ebből lett az előadó-művészeti törvény, amibe bekerült a tánc és a zene is, és az általunk elkészített anyagból lett a hatos kategória szabályozása. Sikerült megértetnünk, hogy a színháznak szánt összegek bizonyos részét innovációra, a független színházakra érdemes fordítani. A függetlenek szolgáltatják a hazai repertoár közel tizenöt százalékát, és még nagyobb hányadát a nemzetközi szereplésnek. Végül is 2008-ban az került a törvénybe, hogy az állami támogatás minimum tíz százaléka a hatos kategória kerete. Történelmi esemény volt.
MN: Elégedett volt a szakma?
SZCS: Persze, hiszen biztonsággal lehetett tervezni. Volt egy jövőkép, hogy ha valaki belép a rendszerbe, ha felmutat pár év aktív működést, akkor itt lehet felfelé lépni. A kőszínházakban is értették, hogy ez ennyi, és nem fájt senkinek, mivel az egész keret megemelkedett, így nem vettünk el senkitől. A törvény 2009-ben lépett életbe, és 2010-re kaptuk meg a tíz százalékot.
MN: Aztán jött a kormányváltás, és zárolták is a pénzt, sőt egyéni képviselői indítványokra elkezdték csökkenteni a ki nem fizetett összegeket. Idén a módosított előadó-művészeti törvényben meg már semmiféle százalék nem szerepel, tehát amennyit szánnak, annyi lesz. Hogyan élted meg ezt?
SZCS: Borzalmas érzés. Belehaltam. Nem tudom, hány óra önkéntes munka volt benne, hogy mi mindent csinálhattam volna, ha ezt az időt a társulatra fordítom. De nem csak rólunk van szó: az utánunk jövő generáció jövőképét, mobilitási lehetőségeit vették el. Az ember túl van rengeteg vitán, elér valamit, ami az egész struktúrának jó, és mindez eltűnik.
MN: Most hallatod a hangod, pedig nem voltál sosem konfliktuskereső.
SZCS: Szakmai kérdésekkel foglalkozom. Nekem a rendszerben való gondolkodás garanciát jelentett, és ha valami nem a rendszeren keresztül történik, hanem valakihez odacsapnak akármennyi pénzt, az nem oké. Ezért írtam nyílt levelet Markó Ivánnak. A rendszerből vonják ki a pénzt, a Nemzeti Táncszínházból is százmilliós nagyságrendben, meg a Magyar Állami Népi Együttesből is, ahol nyolcvanezer forint havi fizetést kap egy hivatásos néptáncos évi százhúsz-száznegyven előadásért. Nem hallgathatsz, amikor közel harminc tánctársulat között szétosztanak kétszázmillió forintot, miközben valaki kap 155 milliót, mindenféle szakmai megmérettetés nélkül.
MN: A KET és a Bethlen Téri Színház hogyan fog túlélni, ha egyáltalán?
SZCS: Amikor ez a színház minisztériumi fenntartású volt, közel 16-18 millió forintba került a tárcának, és a KET-nek külön volt majdnem 44 millió pályázati támogatása. Ez hatvanmillió. Na, ehhez képest most a Bethlen Téri Színháznak nincs pénze, a KET kapott, illetve visszakapott a zárolás feloldásával 9,5 millió forintot, így összesen van 26 milliónk. Ebből tovább működni ugyanúgy lehetetlen, talán április végéig húzzuk ki. Ha betartják az előadó-művészeti törvény idén életbe lépő passzusát, miszerint a kiírásnak február 15-ig meg kell történnie, és ezen a pályázaton nyer a KET és a Bethlen Téri Színház is, és májusban meg is érkezik a pénz - tehát ha mindez összejön -, akkor túléltük. Most egy hónapos szénszünet van nálunk, ez több mint egymillió forint megtakarítás.
MN: Hogyan tervezed tovább működtetni a helyet?
SZCS: Befogadó színház lettünk, független társulatokkal, báb- és gyerekszínházzal. Visszük tovább a Bethlen Galériát, és megnyitottuk Bunker nevű klubunkat. A nekünk otthont adó épületnek, a két világháború közötti Budapest legnagyobb bérpalotájának a tetejére építettek egy bunkert. Keddenként improvizációs táncszínházi találkozót tartunk benne. Koncert is van, művészfilmeket vetítünk, és elindítottuk Magyarország első táncfilmklubját. A programot úgy újítjuk meg, hogy viszszamegyünk a gyökerekhez, mert ez a színház eredetileg kabaréként nyílt meg 1929-ben, Kellér Dezső főrendező vezetésével. Ezért márciustól a Stand Up Brigáddal karöltve kabarézunk. Csomor Csilla Blaha Lujza című monodrámájával és - Makranczi Zalán rendezésében - Térey Paulusával tovább szélesítjük a választékot. Külső-Erzsébetváros egyetlen kulturális intézménye vagyunk, egy kicsit tehát úgy is kell működnünk, mint egy vidéki, többtagozatú színháznak. Az önkormányzattal remélhetőleg még idén megkötünk egy közszolgáltatási szerződést, már csak azért is, mert ez az egyetlen színházépület, ami a sajátja - bármilyen furcsa is ez a hetedik kerületben. Próbálunk nyitni a polgári közönség felé is, ha ideszoknak, talán a modernebb dolgokra is kíváncsiak lesznek.
MN: A szakmai érdekképviseletben is részt veszel.
SZCS: A Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) táncszekciójában ülök, és azt képviselem, hogy a táncszakma érdeke nem ellenkezik a színházakéval. Szeretném még, ha a Táncművészeti Kerekasztal újra aktivizálódna, és a műfaj jellegéből adódó speciális kérdésekkel foglalkozna, mint a szakmai továbbképzés, a nyugdíj, és hogy miért jelentkeznek egyre kevesebben táncosnak.
MN: Sokan mennek külföldre dolgozni?
SZCS: A táncban kezdődött legrégebben az elvándorlás, már csak azért is, mert nincsenek nyelvi nehézségek. A képzésre kiment táncosok közül sokan ott maradnak, és abszolút megállják a helyüket. Jó volna, ha majd visszajönnének, és csinálnának itt is valamit.
MN: Nem bánt, hogy nem lettél kultkoreográfus?
SZCS: Amikor táncművészeti gimnáziumba jártam Szegeden, úgy terveztem az életemet, hogy a táncolás után majd koreográfus leszek. Ehhez képest csak erre nem maradt időm. Viszont a KET-et legalább hatszor újrapozicionáltam, ez is alkotómunka. Idén májusban lesz pont negyven éve, hogy színpadra mentem, ezért felújítom azt a Puszta című monotáncomat, amit az ötvenedik születésnapomra készítettem, és ötven meghívott láthatta csak. Ebben a nagy őrületben szeretném még ezt megmutatni magamból.
NévjegySzögi Csaba 1960-ban született Szegeden. Tizenegy évesen kezdett táncolni a Szeged Táncegyüttesben. Néptánc- és népzenegyűjtő utakon vett részt. 1979-től a Bihari János Táncegyüttes szólistája, 1980-tól a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttest vezeti, közben utánpótlást nevel. A Honvéd Táncegyüttes és a Győri Balett vendégművésze, koreografál, az MTV Szép magyar táncok és Koreográfus portrék című műsorának szerkesztője. 1988-ban veszi át a Népszínház Táncegyüttest, a KET elődjét. |
