"Lesz még úgy, mint valamikor rég" - hangzik felénk azután a szövegváltozat immár a tapsrend alatt az Operettszínház új bemutatóján. Nem, nem lesz úgy, tudja jól a sokat látott néző, noha egyébiránt maga is erősen rezonál a Béres Attila rendezése által előzékenyen felvezetett problematikára. A nosztalgiának, legyen szó itt akár az operett világáról, akár a zene és librettó nélküli valóságról, csupán kiterjedése és iránya van, s áhított varázshatalma nem használ a tények ellen: vonatkozzanak bár e tények a stílusok és játékmodorok avulására, vagy éppenséggel elveszített világháborúkra.
Merthogy itt indul a Viktória, az első világháború elvesztésével, mi több, ezúttal egyenesen nyílt színi kivégzésekkel, amelyek egyszerre hatnak merőben szokatlanul, valamint akaratlanul is komikusan az Operettszínház színpadán. Ám a szibériai fogolytáborból egyhamar a tokiói amerikai követségre keveredik Koltay huszárkapitány, no meg tisztiszolgája, aki valamilyen félreértés következtében gyalogos baka, ellenben nagyon is kitervelten cigányprímás. A huszártiszt itt azután ráismer régi szerelmére, aki időközben nagykövetfeleség lett, míg a derék pucer talál magának egy szobacicust, Riquette-et, akit a kialakult színházi notabene szerint természetesen váltig Brikettnek szólít. Van itt még hozzá japáni esküvő, lovagiassági verseny a nagykövet meg Viktória huszárja között, vérszomjas szovjet komisszár, valamint Ábrahám, Földes Imre és Harmath Imre eredeti receptje szerint két rész budapesti árvalányhaj, egy rész keleties Lehár-esszencia (A mosoly országa), valamint fontos kiegészítő gyanánt egy szem Feketeszárú cseresznye. Az operett klasszikus képlete, amely az irónia és a szentimentalizmus egyensúlya köré rendeződött, itt már nem érvényes: a vadromantika és az abszurd uralja ezt a történetet, amelyhez furcsamód jól illik Ábrahám világsikerű, ám hangsúlyozottan mondén allűrjeivel is oly meghitten provinciális zenéje.
Béres Attila rendezése az abszurd vonulat fölerősítésében igen sikeres, még ha a két szereposztás játszó személyei nem is egyforma nívón érvényesítik elképzeléseit. Hol nindzsák mozognak Túri Erzsébet háromszoros keretbe foglalt díszletei között, hol meg a gunyorosság felé elmozduló, formát bontogató koreográfia (Kocsis Tamás munkája) válik hangsúlyossá: mondjuk a szalutálások remegtetős elrajzolásával, vagy épp a Jancsi-Riquette párosnak kiötlött, kebelfogdosós játékkal. A vadromantikát, a szív indulatait már jóval nehezebb megrendezni, e ponton jószerint csakis a két főszereplő hitelesítő erején múlik az eredmény, amely ezúttal nagyjából sikernek észlelhető. A címszereplők közül Frankó Tünde több eleganciával, de csekély mennyiségű kémiával, míg Fischl Mónika tán kevesebb bájjal, viszont az érzések testmelegét sugározva ingadozott a két férfi, a nagyra becsült férj és a holtig szeretett huszár között. Az olykor műanyag poharak földhöz csapdosásába torkolló indulat kifejezésében mindkét Koltay kapitány remekelt, ám Dolhai Attila éneklésében ezúttal zavarónak tűnt, hogy a szólam sokszor nem a dallam folyamatosságát érzékeltetve, hanem az egyes hangmagasságok egymás mellé kiáltásával körvonalazódott, most is imponáló matériát jelezve, azonban műfajidegen módon. Homonnay Zsolt a másik szereposztásban az abszurd regisztert is jobban érezve, s hozzá nyerseségében is igen szépen hozta szólamát.
A szerelmi háromszög harmadik szereplője, a történet során előbb pétervári nagykövetté, majd dezignált külügyminiszterré előlépő amerikai diplomata maga a bölcs belátás. Az érzelmességében is lemondó hangvételű szerep, mondhatni, Huszti Péter személyére szabottnak tetszik, s ő méltóságos magaviseletével már-már brit nagykövetnek mutatja a figurát. (A Husztinál vagy két évtizeddel fiatalabb Jantyik Csaba ellenben félreismerhetetlenül magyar nagykövetet ad, kedélyesebb hangolásban.) A Viktóriában két szubrett-táncos komikus páros szolgál, s a két szereposztásban ilyesformán nyolc színész működik a mulattató vonulat főbb szerepeiben. Közülük leginkább a második szereposztás Jancsi-Riquette kettőse, a cukrosságából sokat elhagyó Peller Károly és az operettszubrettként is életközeli Vágó Zsuzsi játéka szerzett számunkra kellemes emlékeket.
Az előadás legproblematikusabb mozzanatait, túl a nagykövet által lelkiismeretesen felvázolt világpolitikai áttekintésen és gróf Bánffy Miklós magyar külügyminiszter nevének megemlítésén, az operettjátszás leghagyományosabb elemei jelentették - alighanem inkább értelemszerű, mint paradox módon. Így a rövid, immár Dorozsmán játszódó harmadik felvonás szüreti mulatsága (középpontban az első estén meglepően motiválatlannak és dalában is bizonytalannak mutatkozó Faragó András polgármesterével) az első pillanatokban már majdnem az egész előadást alásüllyesztette, ám szerencsénkre hamar felerősödtek a jószerint elevenbe vágó abszurd mozzanatok. A groteszk-tipikus világháborús emlékmű alatt országcsonkítást emlegető polgármester, a "Versailles-ba - verd szájba!" kínrímmel hőzöngő népség meg a városvezető által meghirdetett szülési terv emlegetése már jócskán elrugaszkodott a hagyományos operettjátszás rutinjától. S ha e végszavak felől nézzük, hát akár a "lesz még úgy, mint valamikor rég" fordulata is egykönnyen új értelmet nyerhet.
Budapesti Operettszínház, január 25. és 26.
