Magyar Narancs: #MeToo-film a Szép csendben?
Máté Gábor: Úgy tűnik, #MeToo-film. Miután mindenki ezt nyaggatja, azt gondolom, azzá válik. A mostani helyzetben az. De a #MeToo-mozgalom nélkül is elkészült volna a film, a rendező már régóta dédelgette ezt a sztorit, s a botrányok kirobbanásától függetlenül csinálta meg.
MN: Ha nem a #MeToo címkét kapja, mit mondana róla?
MG: Különös, érzékeny történet arról, milyen nehéz sorsa van egy iskolai közösségnek, ha egy meghatározó tanár valamilyen hatást gyakorol a gyerekekre.
MN: Tehát a hatásgyakorlásra tenné a hangsúlyt, nem a szexuális zaklatás tényére?
MG: Olyasmi ez, mint a Whiplash című film. A főszereplő kamasz fiú szemszöge mutatja meg, mit él át a különböző helyzetekben. Arról szólna, milyen bonyolult a művésszé válás, mi mindenen kell keresztülmennie egy tehetségesnek mondott fiatalnak, milyen gyötrelmek érik. Meddig terjednek egy diák lehetőségei a tanárával szemben.
MN: Hogyan kommunikáltak a munka során a film érzékeny témájáról?
MG: A rendezővel természetesen nyíltan és nyitottan. Amennyiben kollégának lehet nevezni a lány partneremet, vele jóval visszafogottabban.
MN: Arra utal, hogy koránál fogva nem profi színész Bognár Lulu?
MG: Lehet, hogy profi színész lesz, mert képességes, nagyon is, de ez esetben mégsem egy színész partnerrel dolgoztam, nem egy kollégával, hanem egy érzékeny kamasz lánnyal. Pláne ebben a témában ez nagy óvatosságra kellett, hogy intsen.
MN: Jó ideje tanít már. Változtatott ez a szerep vagy akár a különböző #MeToo-történetek az oktatáshoz vagy a diákokhoz való viszonyán, esetleg a komfortérzetén?
MG: A komfortérzetem rosszabb lett, de más nem változott. Természetesen az ember gyanakvóan figyeli önmagát, mi mit jelent, melyik mondatot lehet mondani, és melyiket nem, mert amelyikről eddig azt hitte, hogy lehet, esetleg már nem biztos. Óvatosan közelítek egy-egy kérdéshez. De alapvetően nem változott meg sem a viszonyom a növendékeimmel, sem az elgondolásom arról, hogy mit kéne csinálni. Az más kérdés, sokkal visszafogottabb vagyok, egy felvételin például az akadémikusabb megoldást választom. Ott különösen ügyelek, maximum nem derül ki az adott fiatalról, elég tehetséges-e. Ez könnyen előfordulhat. Nem lehet tudni ugyanis, mit érzékelnek a felvételizők problematikusnak.
MN: Valamivel több mint két éve robbant ki a magyar #MeToo-botrány. Hogy látja, volt valódi hatása?
MG: Nagyobb társadalmi szinten nem volt, megmaradt a bulvár szintjén. A Katonában elsőként deklaráltuk a színházak közül, hogy mélyen elítéljük ezt a dolgot. Ennek hírértéke van, de nem vagyok benne biztos, hogy annál többet jelent. Ennél fontosabb lépés volt, hogy belül felállítottunk egy eljárásrendet az ilyen nem kívánt esetekre. A Színművészetin szerződtettek egy pszichológust, akihez lehet menni panasszal vagy a feldolgozás, megelőzés igényével. Ilyen szempontból van változás. De ez egyébként nem egy színházi probléma.
MN: Valamiért az emberek mégis a színházi történetekre is kíváncsiak.
MG: Azt lehet csócsálni. Ha nem ismert személyről van szó, már nem is érdekes a társadalom szemében a történet.
MN: Mintha generációs különbség lenne aközött, ki mit tekint szexuális zaklatásnak. Lehet különbséget tenni, vagy egyértelmű, mi az, és mi nem?
MG: Jó kérdés, nem tudom. Nyilván kell. Ez a kérdés csapda. Mind a két fél beleegyezése alap kell, hogy legyen érzelmileg megalapozottan. De egy tanár-diák viszonyban ez nem megengedhető. A felnőtt dolga, hogy ezt ne idézze elő, zárja ki, szüntesse be, tudjon megálljt parancsolni, meneküljön el előle. Ezerféle megoldás lehet arra, hogy ez ne történjen meg. Ha hatalmi pozícióból történik ilyesmi, eleve gyanút kelt. Az ilyen helyzetben lévő embereknek erre oda kell figyelniük, hogy ne tegyék függővé semmilyen szinten egy másik ember szabadságát, döntési lehetőségeit, előrejutási képességét. Ez tiltott dolog. Belső parancs kell, hogy legyen az emberben, tisztesség. Ilyesmi jut eszembe, de hogy tényleg ne is alakuljon ki ilyesmi, nem tudom, hogyan lehet szabályozni. Valaki valakit följelent, azt kivizsgálják, és utána soha többé nem kerül vezető pozícióba. De az életben sajnos nem csak ez van, státuszokról van szó. Vannak családi viszonyok is, amelyekben csak a jó isten tudja, mi történik. Amúgy meg a gyerekekre még jobban kell vigyázni, mint a felnőttekre.
MN: Rég szerepelt filmben. Hiányzott?
MG: Nem különösebben. Nem mondanám. Egy-két napos szerepeim voltak itt, ott, amott.
MN: A Terápia című sorozatban viszont komoly szerepe volt.
MG: A Terápia nagyon alapos munka volt. Ott az ember úgy érezhette, mintha filmet csinálna. Nem is nagyon láttam olyan filmet az utóbbi időben egyébként, amelynél azt gondoltam, azt a szerepet nekem kellett volna játszanom. Leszámítva azt, amit nekem ígértek, de megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem én játszottam el, ilyen volt. A filmesek mindig is összevissza beszéltek ilyen szempontból. Ezt általánosságban mondom, a kivétel erősíti a szabályt. Gyakran előfordul, a színésznek ígérnek egy szerepet, aztán mégsem úgy lesz. De volt olyan, hogy nem tudtak egyeztetni. Volt, hogy nem vállaltam. Játszottam volna pár filmben, nem sokban, de végül nem játszottam. Nem bántam különösebben. Az emberi része nem kellemes, olyan emberek is inkorrektek az emberrel, akiket egyébként nagyra tart, nagyra tartott addig, vagy nagyra tartott volna. De ez minden kollégával előfordul.
MN: Beszéljünk a taotámogatás megszüntetéséről! Tarlós István közbenjárásával valamennyi fővárosi fenntartású színház valamivel több taokompenzációt kapott, mint amennyit a 2018-as jegybevétel alapján lehívhatott volna. Így ez évre biztosítottá vált a Katona működése. Mi lesz jövőre?
MG: Pontosítsunk a nagyságrend érzékeltetése miatt. A Katona 6 millióval kapott többet, mint amit nem „lehívhatott volna”, hanem össze kellett volna gyűjtenie a gazdasági igazgatónak. Továbbá még nem kaptuk meg a tao helyébe lépő többlettámogatás teljes összegét. Bizonytalanság van a tao helyettesítését, a jövőt illetően. Azt ígérték a döntéshozók, hogy fognak változtatni, javaslatokat fogadnak el. De nem tudom, valójában mi történik. Nincs szabályozva az eljárásrend, és a döntéshozatal folyamatáról sem lehet semmit tudni.
MN: Részt vesz erről szóló egyeztetéseken?
MG: Nem, semmilyen egyeztetésen nem veszek részt ezzel kapcsolatban, nem is vettem részt. Tavaly nyáron voltak kísérletek, amikor gazdasági szakemberek próbáltak zöld ágra vergődni. De az nem a tao megszüntetéséről, hanem a megreformálásáról szólt. Megvolt rá a sansz, hogy a dolgok úgy történnek majd, ahogy a lehető legjobb lett volna, de nem úgy történtek.
MN: Amikor bejelentették a tao megszüntetését, azt mondta, hogy ez akár a Kamra bezárását is jelentheti. Fennáll még ennek a veszélye?
MG: Azt mondtam, hogy ez az összegkiesés olyan volumenű, hogy akár ahhoz is vezethetne, mert annyi tud lenni a Kamra költségvetése egy évadban. Arra vonatkozott a kijelentésem, hogy érzékeltessem, mekkora összegről van szó. Azt gondolom, valami lesz. Az nem lehet, hogy ne legyen. Majd akkor fogjuk tudni, hogyan kell gazdálkodni, most még nem látom.
MN: A szakma vezető politikai színházi személyisége, Vidnyánszky Attila évek óta hangoztatta, hogy a taotámogatást meg kell szüntetni. Nem készültek rá?
MG: Vidnyánszky Attila többször jelezte, hogy rákos daganatnak tartja a taotámogatást a színházi szakma testén, és hogy szerinte meg kell szüntetni. De csak azután szűnt meg rapid módon, amikor leleplező cikkek jelentek meg a visszaélésekről. Nem lehet mondani, hogy nem számítottunk rá, mert beszéltek arról, hogyan lehet kiváltani, mi legyen helyette, hogyan lehet ez igazságos, a legjobb. Ezek a tárgyalások folytak. Minden évben van egy nagy évadnyitó színházi esemény, a tavalyin jelentős ígéretek hangzottak el, miszerint mindenki nyitott arra, hogy a taokérdést az egész szakma számára, teljes spektrumban a lehető legmegnyugtatóbban tisztázzák és rendezzék, hogy mindenkinek jó legyen. Deklarált ígéretek hangzottak el. Majd váratlanul megszüntették.
MN: És hogy látja, sikerült megvalósítani ezeket az ígéreteket?
MG: Összességében nem. De nem lehet mondani, hogy mindenki egyformán gondolhatja, hogy nem sikerült. A Katonában közel 150 ember dolgozik, nekem elsősorban az ő egzisztenciájukat kell biztosítanom, ügyvezető igazgatóként ezért vagyok felelős. De nem tudom pontosan, az összes többi színházban mi van. Lehetett számokról, összegekről hallani, olvasni. Vannak kárvallottjai a tao megszüntetésének. De ennek az ügynek még mindig nincs vége, vannak mindenféle pályázatok, még mindig mondhatják döntéshozók, hogy ez a kérdés még nem is zárult le.
MN: Mondok pár példát: a Pesti Magyar Színház 800 millió, a Nemzeti Színház 400 millió forint taokompenzációt kapott, ötször annyit, mint amennyi az előző évi jegybevétel alapján járt volna, ha megmarad ez a támogatási forma. Mint ismert, a magánszínházak különösen rosszul jártak. A Jurányi nem kapott egy forintot sem. Mit gondol az aránytalanságokról?
MG: Nagyon rossz üzenetük van. Vannak, akik jól jártak, és vannak, akik rosszul. Ez így nincs rendben. Nem azok a színházak követtek el visszaéléseket, amelyek rosszul jártak. A feltételezetten valódi bűnöket elkövetőkkel nem tudni, mi történt. Valószínűsíthető, hogy semmi. Igazából az egész taoügy azért volt jó lehetőség, mert mindenki, aki rendesen dolgozott, az előző évi jegybevétele maximum 80 százalékát megkaphatta, és a függetlenek éppúgy kihasználhatták ezt, mint a magánszínházak vagy a kőszínházak. Most, hogy ez politikai döntés alapján megítélt állami támogatássá változott, bizonyos színházak, amelyek egész struktúrát építettek ki, ahol komoly szakmai tudás, komoly művészi és háttérszakmai munka folyt, hirtelen bajba kerültek. A legnagyobb probléma, hogy nincs finanszírozási koncepció a színházi struktúrákról, bizonyos dolgok nincsenek kimondva, nincs újragondolva a független szféra, pedig ezt az egész szakma régóta szorgalmazza. A független színházi fogalomba nagyon sok minden belefér, hisz’ bizonyos szinten a magánszínházak is a függetlenekhez tartoznak.
MN: Alföldi Róbert lapunknak korábban úgy nyilatkozott, hogy a színházi szakma nem fogott össze a taotámogatás megszűnésekor. Azt emelte ki, hogy a vezető budapesti színházigazgatóknak kötelességük lett volna kiállni ez ügyben, képviselni a szakmát (lásd: „Gyűlölöm, hogy negatív vagyok, hogy nem tudok megoldást”, Magyar Narancs, 2018. december 19.).
MG: Na, itt volt az ideje, hogy a Magyar Narancs engem is megkeressen ebben kérdésben, mert lassan egy éve hangzott el ez a kijelentés, azóta már majdnem minden színházi szakembert megkérdeztek erről, csak engem nem. Az is az újságírói etika része, mikor kell megkérdezni valakit.
MN: Most kérdezem.
MG: Kicsit késő. Megírtam a kollégának a véleményemet a cikk megjelenése után, van egy magánlevelezésünk erről, amiben részletesen kifejtettem, mit gondolok. Én nem vagyok a sajtón keresztül üzengetés híve.
MN: Új vezetése van a fővárosnak. Mit szól az önkormányzati választás eredményéhez?
MG: Szeretném tudni, Budapest kulturális életére nézve, a színházakat tekintve, milyen következményei lesznek mindennek. Remélem, pezsegni fog a teljes kulturális és színházi élet a városban. Igen jól állunk kultúra dolgában, de majd meglátjuk, pénzügyileg mi fog történni. Természetesen fogalmunk sincs, még az ígéretek szintjén sem vagyunk. Az első közgyűlés megvolt, tudjuk már, ki felel ezért a területért, de még nem találkoztunk vele. Én csak a konkrétumokra vágyom. Ha a színház boldogul, akkor nekem jó, ha nem, akkor nekem sem jó. Elvégezzük a dolgunkat, azt remélem, a fenntartó is abban fog elöl járni, hogy jól tudjunk dolgozni.
MN: Korábban kifejezetten pozitívan nyilatkozott az előző főpolgármester-helyettes, Szalay-Bobrovniczky Alexandra munkájáról, aki a humánügyekért, így a kultúráért is felelt. Azt mondta, hogy „a rendszerváltás óta a legkarakteresebben foglalt állást a színházak ügyében”. Lehet tudni, hogy most Gy. Németh Erzsébethez került ez a terület.
MG: Tarlós István párszor deklarálta, hogy én vagyok az egyetlen igazgató, akivel nem tud jól kijönni. Amikor A bajnok miatt atrocitások érték és anyagi megvonás sújtotta a színházat és engem mint igazgatót, senki sem volt szolidáris a Katonával, még csak aggódni sem aggódtak a kollégák. Sőt, igazgató kollégák asszisztáltak az állami támogatás csökkentéséhez. Szalay-Bobrovniczky ambiciózus, fiatal, igen, fideszes politikus volt, aki politikai törekvései miatt, vagy csak azért, mert szereti a kultúrát, szívügyének tekintette a munkáját, sok mindent el tudott érni, meghallgatták. Beállt a színházak mögé, a Katona mögé is ugyanúgy. Most nem tudjuk, hogy konkrétan mi lesz. Az a kérdés, hogy annak, aki ezzel a területtel foglalkozik, milyen mozgástere van vagy lesz. Nem tudom, hogy egy ilyen szituációban, amikor nem ugyanaz a pártállás – tudvalevő, jó néhány pártról van szó –, mi van a háttérben. A Katona ugye balliberális színháznak van bélyegezve. Elvben most jön majd az aranykor, de az még a Katona életében sosem volt a rendszerváltás óta.
MN: Jövőre lejár a színházigazgatói megbízása. Újra pályázik?
MG: Igen.
