A lift emeletről emeletre visz: a helyszínek a bántalmazott életének legfontosabb terei. Rendőrség, egészségügy, média és persze az otthon. Az epizódok nem egymásra épülnek, csupán önmagukban értelmezendők, bár tartalmaznak visszatérő elemeket.
Maga a színdarab a színészekkel lefolytatott beszélgetések, improvizációk, valamint a tárgyba vágó kutatások összegzéseként jött létre. Az alkotók az áldozatokon kívül civil szervezetek képviselőivel, egészségügyi dolgozókkal, jogászokkal és a rendőrség munkatársaival is készítettek interjúkat. Nem egyedi eseteket akartak bemutatni, hanem azt a hálót, amely – elméletben – segítséget nyújthat a bántalmazottaknak. Az is döntő szempont volt, hogy e húsbavágó témát minden komolysága ellenére humorral átitatva mutassák meg a nézőnek. Háborodjunk fel, lepődjünk meg, szomorkodjunk az áldozatokkal együtt, de egy pillanatig se felejtsünk el szórakozni. Popcorn, csillagszóró, esetleg szado-mazo szex – ugye, milyen vicces, amikor felsorolják, hogy mitől lehet összeégetve egy nő bőre? (Cigarettacsikk nyoma.) Mindegy is, már megyünk tovább, nincs megállás, megérkezünk a kórházba, a rendőrségre, az ügyvédi irodába, mindenhol ignorancia, semmibevétel, a tények tagadása, az empátia teljes hiánya fogadja a nézőt. És ennek minden esetben komikusnak kell lennie, ha erőltetetten, hát erőltetetten. Legtöbbször azt sem lehet eldönteni, kivel kellene azonosulnunk. A férjjel, aki véres kézzel könyörög nekünk – hiszen ő nem akarta, ő nem ez – vagy a járőrrel, aki úszószemüveget javasol a bevérzett szem ellen, vagy az ügyvéddel, akinek rengeteg munkája vész kárba, amikor az áldozat vissza akarja vonni vallomását.
A személyes történetek kihagyása személytelen előadást eredményez. Vannak ugyan valóban vicces jelenetek (paraszt vagy bántalmazó show), de ezek is inkább a színészi játéknak köszönhetők, és gyakran a jó ízlés határait feszegetik. Az sem egyértelmű, hogy a bürokratikus labirintusba csak a nők kerülhetnek-e, mert említésszerűen megjelenik ugyan, hogy létezik férfiak elleni erőszak is, de teljesen zavaros, hogy erről akar-e beszélni az előadás. Ez is mutatja, hogy az etűdös szerkezet sok mindent hagy a levegőben lógni. Például semmiféle kontextusba nem kerül a magyar politikusok szexista megnyilvánulásainak felsorolása sem, nem lényeges, hogy kik, miért, hogyan mondták, amit mondtak. Cinkosan összekacsintunk csak a nézőinkkel: a vak komondor országának zsarnokai tehetnek a családon belüli erőszakról is… Isten ments, hogy kicsit magunkba nézzünk. Az előadás végén Hajduk Károly felolvassa a jó feleség 14 ismérvét. A színészekkel közösen nevetgélünk az 1955-ben megjelent – ma már nyilvánvalóan irreleváns – anyagon.
A KV Társulat ezúttal is nehéz fába vágta a fejszéjét, most éppen sikertelenül. Kétségtelenül fontos a téma, és értékelendő gesztus, hogy szakértőket is bevontak a felkészülésbe, remélhetőleg legközelebb ez nemcsak az interjúkból derül ki, hanem az előadásból is.
Trafó, október 14.
