A Rimini Protokoll egy 2000-ben alakult berlini székhelyű brand, amelynek három állandó tagja van: Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel. Nem szeretik magukat csoportnak nevezni, mert az szerintük úgy hangzik, mintha közös légzőgyakorlatokat végeznének vagy gruppenszexelnének. És azért berlini székhelyűt írok német helyett, mert hármuk közül csak ketten németek, Stefan Kaegi svájci, projektjeik pedig többnyire nemzetköziek, eszük ágában sincs beszorítani magukat nyelvi vagy országhatárok közé. Dokumentumszínházi formában dolgoznak, és munkájuk egyik fő jellegzetessége, hogy nagyon profin kapcsolják össze a művészeti munkát és a technológiát. Előadásaik legtöbbször interaktívak, ahogy ebben a produkcióban is. Nem újdonság a Rimini Protokoll projektjeiben, hogy hiányzik belőlük a hús-vér előadó, de a halállal összefüggésben ez a megoldás egészen új értelmet nyer.
A Nachlass tere egy installáció. Mintha egy hivatal folyosóján állnánk, körülöttünk nyolc ajtó (liftajtókhoz hasonlítanak), fölöttük számláló, amely visszafelé számlál, várjuk, hogy kis csoportokban beléphessünk egyenként a terekbe. Az ajtók mellett nevek, emberek neve, betűsorok, ezeknek egyelőre nincs referenciájuk, ám az ajtón belépve az ő személyes tereikbe érkezünk, halljuk a hangjukat, mesélnek nekünk arról, hogyan készülnek a halálra. Jelenlétüket éppen a hiányuk képezi meg: a felvételeket évekkel ezelőtt rögzítették, többen közülük feltehetően meghaltak azóta.
A szobákban a felvételen beszélő emberek kedélyesen üdvözölnek, hellyel kínálnak minket. Aztán egy negyvenes, szklerózis multiplexben szenvedő férfi a lányától búcsúzik, egy bázisugró arról beszél, hogy milyen életbiztosítást kötött, hogy felesége és lánya akkor se szenvedjen hiányt semmiben, ha ő már nem lesz, és hogy hány sportbalesetben elhunyt barátja temetésén volt már. Egy török férfi a testének későbbi hazaszállítását készíti elő Németországból Isztambulba, egy nő, aki több mint húsz évig dolgozott afrikai misszionáriusként, a hagyatékából alapítványt szervez afrikai művészek számára. Egy másik szobában kis színházterem, ahol egy idős nő beszél arról, hogy tizenkét éves korában énekesnő szeretett volna lenni, de helyette titkárnő lett, majd elénekli a dalt, amelyet gyerekkorában írt, és nagy sikerrel fel is lépett vele. Egy másik teremben egy idős nő lakásában találjuk magunkat. Hobbifotós volt, az asztalon rengeteg fénykép az életéről, ismerőseiről, szeretteiről. A másik helyiség egy elegáns, hetvenes évekbeli iroda, egy idős bankárnak és feleségének halljuk a hangját, arról beszélnek, hogy fiatalkorukban szimpatizáltak Hitlerrel, és most közösen készülnek meghalni. A legérdekesebb helyszín egy hófehér tükörterem volt, amely egyszerre idézte meg a századelős körhintákat és egy orvosi szoba sterilitását. Egy nyugdíjas neurológus professzor beszélt itt a demenciáról, miközben egy tükrös szerkezet a bent ülők arcát egymásra montírozta azt modellezve, hogyan ismerünk fel arcokat, és aztán azok hogyan keverednek össze az elménkben. A professzor szerint az orvostudomány legfontosabb feladata nem az, hogy meghosszabbítsa az ember idejét, hanem az, hogy megteremtse annak feltételeit, hogy jó kondíciók között tudjunk élni. Ez a társadalom feladata is, tettem hozzá magamban én, megérezve az ordító különbséget a felvételeken beszélő átlagos német nyugdíjas és a mi nyugdíjasaink között.
Feltűnő, hogy e kilenc ember közül egyik sem beszél a halálfélelemről (felteszem rendezői koncepció), mindannyian természetesnek veszik, beletörődéssel várják a halált. És van még egy fontos tényező: többen közülük a leghumánusabb halálnemet, az eutanáziát választják, Svájcba utaznak meghalni. Mert szenvedés nélkül is el lehet menni, úgy, hogy az ember felkészül rá, elintéz mindent, amit el tud, rendet tesz a hagyatékban. Ez a fajta nyugat-európai tudatosság persze a jóléttel is összefüggésben van. Nagyon érdekelne, de sajnos nem derül ki egyetlen monológból sem, mennyibe kerül pontosan a kegyes halál, de az előadás alatt eldöntöm, hogy én is Svájcba megyek majd meghalni.
Az előadás másik fontos felvetése, hogy mi marad utánunk a világon, mi is a hagyatéka egy-egy embernek. Amikor belépünk egy-egy szobába, halljuk a monológokat, körülvesznek minket a személyes tárgyak, sőt, van, akit még látunk is fotón vagy videófelvételen. Megképződik-e mindebből az ember? Nyilvánvalóan nem. Mennyit tudunk meg ezekről az emberekről valójában? Nyilvánvalóan keveset. Fogunk-e rájuk akár csak egy év múlva emlékezni? Nem igazán. Az egyik szobában az éneklő idős hölgy saját maga kötötte gyönyörű fehér pulcsiját látjuk egy széken. Azt mondja, „ez a pulcsi túlél engem”. Ez így van, de elég egy emberöltő ahhoz, hogy a pulcsi már nyomokban se tartalmazza az ő emlékét. A Nachlass végül arra fut ki, hogy amivel meg kell barátkoznunk az az, hogy a hiányunk csak rövid ideig a hagyatékunk. A hagyatékunk az, hogy elfelejtenek minket.
Trafó, október 15.
