Kérni, közbenjárni, meghívni – a leggyakrabban e három cél valamelyike vezette azon színművészek tollát, akik a múlt század második felében az ország vezetőihez fordultak leveleikkel. Bizalmasan, legtöbbször a nyilvánosság tudta nélkül, még az olyan esetekben is, amikor egy-egy levelet vagy folyamodványt többen is jegyeztek.
A kevés kivétel egyike az az 1954-es levél, amelyet a Nemzeti Színház vezető párttag színészei (mínusz Major Tamás) írtak Darvas József népművelési miniszternek, s mely levél a Nemzeti faliújságjára is kikerült. Tiltakozás volt ez a levél a minisztérium színházi főosztályának vezetője, Kende István személye ellen, benne ilyen merész mondatokkal:
„Mi az, amit mi, haladó, gyakorló művészek színházellenes, talmudista, baloldali elhajló: végeredményben dilettáns, kártékony, ellenséges tevékenységnek látunk és érzünk?! Személy szerint ki vagy kik felelősek azért, hogy a kiváló Sztanyiszlavszkij-rendszert és módszert az egész magyar színészet megutálta, rossz fordításokon és rossz értelmezéseken keresztül, a Színházi Főosztály vezetőjének és képviselőjének »kultúrpolitikai« terrorja miatt, mely egy időben majdhogynem az ÁVH-val fenyegetett? […] A Színházi Főosztály a régi hadsereg K. u. K. modorában nem vitázik, nem tanul, nem fejlődik – csak parancsol.” A levélre (melyet Farkas Mihály feljegyzésében „egészségtelennek és erősen ellenzékinek” minősített) érdemi válasz nem érkezett, de legalább baja sem lett belőle az aláíróknak: Balázs Samunak, Básti Lajosnak, Bessenyei Ferencnek, Gobbi Hildának, Várkonyi Zoltánnak és a többieknek.
| ||
Az erősebb fél persze mindenkor a címzett volt, még akkor is, ha színészkirályok és színészkirálynők írták is e leveleket. Mondjuk, például a magyar színháztörténet egyik legnagyobb legendája, a minden rendszer által respektált Bajor Gizi, aki rémhírterjesztésért lecsukott barátnője (s egyszersmind első férjének özvegye), Vajda Judit érdekében kényszerült élete utolsó hónapjaiban (1950–51-ben) Rákosival levélben édelegni:
„Drága jó Rákosi Mátyás!
Olyan nagyon tele van a szívem és a lelkem boldogsággal – hálával és szeretettel – hogy le sem tudom írni. De erről a fehér lapról maga mindent le tud olvasni, ami bennem él, ami bennem kavarog, ami könnyűvé teszi az én boldogtalan életemet. Köszönöm a felém nyújtott kezét, amit szeretnék soha el nem bocsájtani – mert erőt és biztonságot ad nekem.
Soha el nem múló hálával
G. Bajor Gizi”
Erőfeszítéseit – legalább részben – siker koronázta, hisz megszakították barátnője börtönbüntetését, s így alig egy hónappal tragikus halála előtt megírhatta utolsó levelét Rákosinak e zárómondattal: „Szívem mélyéből kívánom, hogy maga is olyan boldog legyen, mint én!” Mely levélre a magyar nép akkori nagy vezére hamar rá is vezette a kérdést: „Miért boldog B. G.?”
Alig pár hónappal később a magyar színház megannyi jelese fordult közös folyamodvánnyal a hatalom képviselőihez: kitelepített pályatársaik érdekében. Az aláírók sorában Gobbi Hilda vagy épp a jelleme-karaktere okán „Dacos” névvel becézett Egri István mellett, illetve előtt az egyik utolsó színpadi nagyvad, Somlay Artúr neve is ott szerepelt. Az elutasító választ is épp neki kézbesítették a Nemzeti Színházban: a nagy „Árgyél” hazament – és öngyilkos lett. Tettét eltussolták, halálát pedig igazi színészhalállá stilizálták: szereptanulás közben…
Mások inkább a maguk dolgaiban kereskedtek az ország vezetőinél. A kiváló primadonna például mellőztetését panaszolta el Kádárnak, 1970-es levelében ekképp mutatva be magát: „Németh Marika színművésznő. Férjezett Tsorbadzi-Kosti Byronné.” A görögországi házasságából Magyarországra visszatérő színésznő nehezményezte, miszerint: „erősen korlátozva van a szerepléseim publicitása”. Kádár nem is maradt érzéketlen e panaszok olvastán, s így Aczél György hamar Németh Marika helyzetének javulásáról referálhatott, igaz, azt is hangsúlyozva: „az Operett Színház társulatával külföldre nem utazhat”.
| ||
A múlt rendszer felengedését-fellazulását a színházból pártházba címzett levelek változó tematikája és hangvétele is jelezheti számunkra. Mint ez az utolsóul idézett 1984-es levél is bizonyíthatja gerinces művészek és kultúrafogyasztó pártemberek meghitt bratyizásával:
„Mélyen tisztelt Kádár Elvtárs!
Aczél Györgytől hallottam – engedelmet az indiszkrécióért –, hogy Ön és különösen kedves felesége számomra hízelgően emlékezett meg »Komámasszony, hol a stukker?« című színdarabomról. Ez bátorít fel arra, hogy levelet írjak és szeretettel meginvitáljam Önöket a darab újabb bemutatójára, a Játékszínben, május 27-én 20 órakor.
Szövegem parádés szereposztásban kerül színre – Mensáros László, Szabó Gyula, Gáti Oszkár, Márton András, Verebes István, a rendező pedig Huszti Péter –, így hát remélem, hogy az előadás is jó lesz.
Mindannyiunknak nagy öröm volna, ha megtisztelnék bemutatónkat.
Szívélyes üdvözlettel,
Huszti Péter Görgey Gábor”
