Mindenkinek ugyanazt a három kérdést tettük fel: Mi volt a legjobb élménye az elmúlt évadban? Na és a legrosszabb? És mit vár a következőtől?
Ónodi Eszter, a Katona József Színház színésze
| ||
A legjobb élményeim egyike az volt, hogy sikerült megnéznem a Revizor című előadást a Vígszínházban. Elképesztően tetszett. Arról szól, amiről a színdarab, még ha persze át is van írva, és úgy szól róla, hogy közben szívfájdítóan groteszk. Nagyon bátor lépés volt Eszenyi Enikőtől, hogy pont ebben a hektikus, igazgatóválasztási évben előrement, és bevállalta ezt az előadást. Jó volt ezt a Revizort, amely szemtelenül és közben végtelenül viccesen politizál, a Vígszínházban látni, amihez az én fejemben eddig egy klasszikusabb, hagyományosabb színház képe kötődött. Igazán pofátlanul köpte szembe a mai közéletet, amely gyakorlatilag semmit nem változott Gogol óta: ez az előadás ennek egy egészen érvényes és friss bizonyítéka volt.
A legrosszabb élményeim bizonyos, valaha a színházhoz kötődő embereknek, a közelmúlt lobbistáinak elég ütős, elég csúnya megnyilvánulásai voltak. Így nem lehet beszélni, ilyeneket nem lehet gondolni. Fájdalmas, amikor ennek az embernek a neve mellé bármilyen formában odakerül a színház. És valaha mi egy iskolában voltunk, ő mint tanár, én mint diák...
A következő évadtól jó szerepeket vennék szívesen; ilyen értelemben önző vagyok. Még nem tudom, mi vár rám, de szeretnék valami jó anyagban dolgozni, amiben teljes mellszélességgel részt tudok venni, hogy mindenfajta apró szájhúzás nélkül oda tudjak állni a próbatábla mellé. Szeretnék egy olyan feladattal találkozni, részt venni egy olyan előadásban, ami színészileg is örömöt ad, és amiben tudok valami olyat mutatni magamból, amit még nem, vagy ami éppen foglalkoztat. És történjen mindez egy olyan előadásban, ami a nézőket is megtalálja, meg tud szólítani embereket, így nem válik méltatlanul elfeledett produkcióvá. Nem minden évben adatik meg, hogy ilyennel találkozzam, de volt már rá példa, és ezekre jó emlékezni. Ilyen volt például A kétfejű fenevad, aminek minden szegletét nagyon szerettem, és amiben jó volt részt venni, mert mindenki ugyanígy volt vele. Ha ezt az érzést ki tudja váltani valami jövőre, akkor nem leszek boldogtalan.
Bíró Kriszta, az Örkény Színház színésze
| ||
Hál’ istennek, az embert nem csak egy jó élmény éri az évben, minden nap tele van jó és rossz tapasztalatokkal. Az egyik legjobb az volt, amikor a Képzelt beteg egy beéneklésén az elképesztően pontos, szakszerű és fegyelmezett Kovács Márton négy hétnegyedes ütem helyett csak kettőt játszott, és én erre rájöttem. Megálltunk, és én azt mondtam: mert csak két hétnegyedes ütem volt. Azt éreztem, hogy akkor vén fejjel mégiscsak tanultam valamit a zenéről: képes vagyok odafigyelni rá, ha trenírozva és dresszírozva vagyok erre. És ezt többek között épp annak köszönhetem, hogy az utóbbi két évben volt szerencsém két próbafolyamatot is végigcsinálni Kovács Mártonnal. Így az ember belejön a dologba; nyilván nem úgy, mint egy igazi muzsikus, de mégis sokkal többre képes, mint amit egyébként feltételez saját magáról.
Az egyik legrosszabb élményem az, hogy arról, mi a rossz élményem, már beszélni sem lehet anélkül, hogy ne valamiféle megosztottságról vagy kívülről vezérelt gondolatokról mondjon valamit az ember. Rossz élmény az is, hogy miként lehetetlenülnek el azok az elképesztően progresszív társulatok, amelyek igazi vérfrissítést hoznak a színházi életbe. És mennyire nem érti a fenntartó, a pénzosztó vagy a hatalom – nevezzük, aminek akarjuk –, hogy nélkülük nincs élő színház, és ők ugyanúgy részesei a magyar kultúrának, mint egy úgymond kőbe vésett intézmény. Rémisztő ez a tendencia. Molnár Ferenc Ibolyájában az egyik kóristalánynak jelentkező delikvens azt mondja: a Ligetben játsz’tam Az ember tragédiájában Évát – de az eredeti zenével. Ez roppant mulatságos, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar színházi életnek vastagon része, tartópillére minden olyan csapat, közösség, társulat, amely megújítja azt, amit mi csinálunk. Ha ők nem tudnak élni – mert nekünk is pénzért adják a parizert a közértben –, az elkeserítő.
A következő évadtól, mint minden színész, szerepeket várok, jó próbafolyamatot, értelmes és (még ha devalválódott is ez a szó) művészi munkát. És bízom benne – mert a remény hal meg utoljára –, hogy talán elérkezett a történetünk a gödör aljára, és majd elkezdünk felfelé kapaszkodni. De nem hiszem, hogy ez így lenne: mindig kiderül, hogy mindenen van olyan fogás, amivel lehet még lejjebb vinni. És ez nemcsak a színházra, de mindenre igaz.
Polgár Csaba rendező, az Örkény Színház színésze
| ||
A legjobb az volt ebben az évadban, hogy vége lett: olyan fárasztó volt, hogy nagyon megörültem, amikor az utolsó előadást játszottuk. Évad közben többször volt olyan érzésem, hogy ennek biztosan nem lesz vége soha. De ez valójában egy pozitívum: van munkám, jó helyzetben vagyok. És benne van az az öröm is, hogy mindez majd ugyanígy folytatódik. Szorosabban a színházi szakmához kapcsolódó jó élményem, hogy a kétéves kislányom megtanulta a lábával dobbantva azt mondani, hogy „hepp!”.
Az rossz, hogy nem változnak itthon a dolgok. Ugyanabban a szarban tapicskolunk, és nincsenek párbeszédek; sokszor van rosszkedve az embernek. Nemcsak ezért, de azért is, mert sok dolog tűnik el túl hamar a süllyesztőben, aminek nem kéne. Ez sem változik, nincsenek javuló tendenciák. Nem lesznek új munkahelyek, sokan az utcán vannak a szakmából, és nem nyílik az olló.
A jövő évadtól azt várom, hogy minél több új emberrel legyen lehetőségem találkozni – az mindig jó. Nagyobb jóslásba nem bocsátkoznék, egyrészt, mert nem vagyok jós, másrészt, mert miért is mondanék én nagy dolgokat?
