„Ez a Tom Cruise szövege, ez meg az enyém” – Hámori Gabriella színész

  • Kovács Bálint
  • 2014. november 6.

Színház

Néhány éve belevetette magát az amerikai filmiparba, aztán sokat játszott Berlinben. Itthon a Stuart Mária főszerepét játssza, és egy nemváltoztató műtéten átesettekről szóló dokumentumdrámát próbál. Saját lemezt adott ki, vett egy kamerát, filmet akar forgatni, argentin nyomornegyedekben ismerkedik az élettel. És nem szeret beszélni róla.

magyarnarancs.hu: Amikor legutóbb beszélgettünk, épp indultál Los Angelesbe, keresni az utad. Megtaláltad?

Hámori Gabriella: Szerencsés vagyok, hogy a menedzserem, Brent Travers rám talált. Brent alapvetően producer; ő inkább a szuperpodukciók felé löki az embereit. Olyan castingokra vitt be, ahol jól hangzó szerepekre kerestek színészt, de ezek egyáltalán nem fedték a karakteremet: nem igazán színészi kvalitások kellettek hozzájuk, hanem inkább ügyesség, testalkat, vagy olyan dögnek kellett lenni, amilyen jelleget magamra tudnék erőltetni, de alapvetően nem az sugárzik belőlem. Ennek ellenére fantasztikus, hogy ez egy élő kapcsolati szál, amiből mostantól bármikor lehet valami. A független filmes vonalon kevesebbet próbálkoztunk, nagyon nehezen kaptam egyáltalán időpontot. New Yorkban sokat segített egy casting director, akinek az első kérdése az volt, ismerem-e Gothár Pétert. Mondtam, persze, dolgozhattam is vele sokszor. Szeretettel beszélt róla, elmesélte, hogy az első munkája a Tiszta Amerika című film volt, és hogy az alapvető hozzáállását a filmezéshez Gothártól tanulta.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Sokan biztattak, de ahhoz, hogy kint munkád legyen, nemcsak magyar munkákkal kéne dicsekedni, hanem európai koprodukciókkal, cannes-i filmekkel is. És mint mindenki, én is a papírok kérdésébe ütköztem: a két művészvízum filmre és színházra is 10-12 ezer dollár, és akkor még nem éltél ott, nem ettél, és nem vettél egy gallon benzint sem. Ehhez elkezdesz munkát keresni máshol, hogy eltartsd magad, de ott meg nem nagyon árulhatod el, hogy színész vagy, mert akkor tudják, hogy le fogsz lépni. Aki meg vízum nélkül él kint, éttermezik, az az esetleges rendőri jelenlétkor rohan, és órákra magára zárja a budiajtót – én nem akartam így élni, és bár nagyon készségesen tudnék csapolni, a szakmámmal akartam foglalkozni. Ez is benne volt, de azért voltak olyan helyzetek is, amikor csak néztem, hogy biztos nem valami tévedésről van-e szó: hogy Danny Boyle elküldte nekem a Transz teljes forgatókönyvét, vagy amikor a Mission: Impossible női főszerepéhez hallgattak meg… Kérdezte is Mácsai Pali, amikor az Örkényben a kezemben volt a könyv, hogy mit tanulok. Mutattam, hogy ez itt a Tom Cruise szövege, ez meg az enyém. Nagyon röhögtünk. De az mindenesetre sokat jelentett, hogy többször jutottam be castingok második körébe, call backre, a Mission: Impossible esetében is. Tulajdonképpen különösebb hátszél nélkül, nagyobb ügynökség hiányában már ez is szuper. Jövő héten Abu-Dzabiba utazom egy diplomafilmet forgatni a NY Film Academy hallgatóival. Ezeknek nagyon örülök: hasznos és jó kreditek.

magyarnarancs.hu: Amerika után jött Európa, főként Berlin. Mi hiányzik itthonról, amit Berlinben megkapsz?

HG: Márton Dávid rendezőnek köszönhetek egy különleges színházi élményt. Szép előadás és izgalmas munkafolyamat volt tavaly a Macbeth Berlinben, a Volksbühnén, remek zenészekkel. Emlékszem, volt egy nagyon vad jelenete: felszabadító volt nem annak a szelídségnek megfelelni, amit itthon gyakran elvárnak tőlem (az Örkény Színházat leszámítva). Néha zavar, hogy a magyar színház gyakran burkolt: a humor is, a tartalom is. Egyre jobban szeretem, ha valami nem burkolt, hanem nyers, konkrét és találkozik egy előadáson belül más finomabb minőségekkel. Szeretem, ha valami a kontextustól lesz többrétegű, nem attól, hogy folyton van rajta egy fedő.

magyarnarancs.hu: Ilyen burkolt a magyar színház?

HG: Azokhoz képest a dokumentum-színházi előadásokhoz képest vagy politikai színházhoz képest, amiket láttam Németországban, igen, gyakran barátságosabb, elnézőbb – a Krétakör, Pintér Béla Társulata kivételek. De nem akarok többet jelzőket használni, inkább az egésznek a rendszerét szeretném megérteni. Most közelebb állok ahhoz, hogy talán megértsem azt is, ami itthon van. Európában kíméletlenül szembe kapom a véleményeket Magyarországról, a legkülönfélébb helyszíneken, közegekben. És ez tavasz óta még sokkal keményebb. Mindig hosszan reagálok erre, párbeszédbe keveredek.

magyarnarancs.hu: Ha nem a Mission: Impossible és a dögszerepek, akkor mi a célod az utazásokkal?

false

 

Fotó: Németh Dániel

HG: Egészséges dolog megismerni a világot; próbára tenni a tűrőképességet, fejleszteni a helyzetfelismerő készséget. Egészséges lenne mindenkinek belegondolni abba, hogy ami itt van, az csak egy darabja a valóságnak. Argentínában nagyon vonzott a La Boca, aminek az egyik része a stadion, a másik része Buenos Aires legnagyobb nyomornegyede. Ott nagyon sokat sétáltam, és tulajdonképpen csinosan is öltöztem fel, kérdezték is, hogy táncos vagyok-e. Mondtam, hogy igen, mert láttam, hogy a táncosokat nagy becsben tartják, és talán nem esik bántódásuk. Egy napsütötte romos utcán a földúton elém állt hat férfi, és megkérdezték, hogy vagyok, mit csinálok. Éreztem, hogy ha kedvesen elbeszélgetek velük, utána majd lazán elsétálhatok. Beszélgettem öregekkel, fotóztam őket, néztem, ahogyan az anyukák elviszik az iskolából a fészekaljnyi gyereket, és csak a legkisebbet fogják, a többiek egymásra ügyelnek, beszélgettem egy fegyverkereskedő sráccal. Ezek érdekelnek a legjobban az utazásban. Lehet, hogy ezekből egyszer írok majd valamit, vagyis lehet, hogy már írtam is. Nehéz egy színésznek elképzelni, hogy maga rak össze valamit. Nagyon megkedveltem az író Mikó Csabát, az Örkényben a Stuart Mária példányában sok munkája van, őt kértem meg, hogy kezdjünk együtt gondolkodni egy forgatókönyvön, amit szeretnénk teljesen az Örkény színészeire építeni.

magyarnarancs.hu: Amikor épp itthon voltál, játszottál a Szputnyik Hajózási Társaságban is. Ennek a történetnek miért lett vége?

HG: A Szputnyik az egyik legjobb hazai független társulat, nagyon sokat nyitott rajtam az a két munka, amit együtt csináltunk. Bodó Viktorra nagyon felnézek, mégsem tudtam abban a pillanatban elköteleződni. Ezek mindig nehéz döntések, megszenvedem őket. De más az utam.

magyarnarancs.hu: Mondtad, hogy azért is foglalkoztatott a közös munka a Szputnyikkal, mert érdekelt a független szcéna.

HG: Igen, a függetlenség felé akartam mozdulni. Mácsai Pál tíz éve az igazgatóm, ismer, mint a tenyerét. Most, amikor visszajöttem játszani, és kértem, hogy amennyire lehet, hadd legyek szabad is egyszerre, akkor Mácsai Csákányi Esztert említette, a szabadságvágyát, a kíváncsiságát. Ez megérintett, nekem ő példakép. Hogy mennyi társulattal dolgozott, mennyire odaadó minden munkában. Érdekel a dokumentumszínház, mint amit most Alexis Lathammel és Vajda Milánnal próbálunk a Jurányiban, mert foglalkoztat, hogy milyen más módszerekkel lehet átvinni a gondolatot, hogyan lehet improvizációkból felépíteni egy előadást. És vettem egy elég jó kamerát is; a forgatásokon nagyon kérdezgetem, hogy mit miért csinálnak, miért oda rakják a lámpát, flaget, ahova és az mit ad ki. Egy forgatókönyvet már két éve írok. Két külföldi producer már azt mondta rá – a családom történetének egy szeletéről van szó –, hogy érdekli őket. De még fejleszteni kell. Egyelőre itt tartok.

magyarnarancs.hu: Hogy fért bele mindezek mellé, hogy kiadj egy saját lemezt is?

HG: Ez egy poplemez, könnyeden pörgős és mérsékelten melankolikus dalokkal. Nem színészlemez, a zenén van a hangsúly, nem bravúros, másodlagos, hogy hogyan énekelek: van egy kellemes atmoszférája, és ez elég, másra nem is törekedtünk. A Nem örmény népzene olyan, mint egy francia poplemez egy csajjal, akinek tulajdonképpen kellemes a hangszíne, lehet, hogy még nem mindig találja el a hangokat, de abszolút hangulatos. Poniklo Imre, az Amber Smith zeneszerző frontembere írta a dalokat, zseniálisan jó vele dolgozni. Ha nem tudna ennyit a zenei szakmáról, nem jött volna létre az album így, egy év alatt, kiadó nélkül. Van egy dal, amit zeneileg is én írtam, a szövegek közösek, szinte mindig együtt gondolkodtunk. Akkor is, amikor egy Bond-lány gondolatait írtuk meg, és akkor is, amikor egy kisfiúét, akinek éjszakánként hangosan veszekszenek a szülei.

magyarnarancs.hu: Nem aprózódsz el, ha ennyi mindent csinálsz?

HG: Ettől nem, de tudod, mitől? Ha beszélni kell róla. Nem szeretek interjúkon stresszelni, amikor lehetne helyette mindenfélét tanulni is.

 

Hámori Gabriella lemezbemutató koncertje november 6-án, csütörtökön lesz az A38-on. A Standing Ovation névre keresztelt „első színházi rockfesztiválon” fellép a HOPPartklub és Péterfy Bori, Színész Bob és még sokan a színház és a popzene világából. A fesztivál bevételeit a Független Előadóművészek Szövetsége számára ajánlják fel az esemény szervezői.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.