A praktikum is lehet ihletforrás. Bizonyítja ezt Eötvös Péter Senza sangue című operája, amely azért született, hogy valamiképpen kikerekítse Bartók A kékszakállú herceg vára című – sajnálatos módon mindössze hatvanperces – egyfelvonásosát.

Egyórás előadásra közönséget verbuválni lehetetlen, az operaházak és koncerttermek régóta küzdenek a kihívással, mivel párosítsák Bartók frenetikus drámáját. Eötvös, aki számtalanszor vezényelte már a művet, elegáns megoldást talált: saját párdarabot komponált. Alessandro Baricco azonos című regényéből a zeneszerző felesége, Mezei Mari írta a szövegkönyvet.

Praktikus az is, hogy Eötvös tizedik operájának a Müpában nem kell külön díszlet és rendezés. Elég belehelyezni a szintén kétszereplős drámát a Kékszakállú 2016-os Káel Csaba-féle rendezés díszletébe-terébe. Káelnek sem kell megerőltetnie magát, a padlótól plafonig feszített hét fehér molinóra elég a szöveget és történést illusztráló fantáziátlan képeket vetítenie (ahogy tette ezt a Kékszakállúval is), ezzel a rendezés le is van tudva. Ha a szövegben pisztolyról van szó, természetesen pisztolyt látunk a képeken. Ahogy a Kékszakállúban a vér szó vizuálisan is mindannyiszor megerősítést nyer.

Hogy pontosan miről szól Baricco sztorija, az így első hallásra-látásra nem feltétlenül áll össze. Kétségbeesetten keresem a fogódzókat a Kékszakállúhoz, de igazából csak annyi jön le, hogy itt is a férfi-nő kapcsolatról van szó. Egy háromtagú kommandó kiirtja egy tizenkét éves kislány családját, a gyerek egy csapóajtóval fedett lyukban éli át a borzalmat. A rejtekhelyet a kommandó legfiatalabb tagja felfedezi, kinyitja, majd a kislány szemébe nézve vissza is csukja. A kislány felnő, és ötven évig keresi a fiatalembert, aki már a hetvenkettediket tapossa, mire a nő végül rábukkan (időközben a másik két fickón valószínűleg bosszút állt). Előkerül egy pisztoly, de hamar kiderül, hogy a nőt nem a bosszúvágy hajtja, sokkal inkább a vágy, hogy a férfi újra megmentse őt.

„Te, ezek tényleg szobára mentek a végén?” – kérdezi a barátom, de lepisszegik, mert a vetített Hotel ajtaján, amelyen a nő és a férfi belép (szóval tényleg szobára mentek), immár Judit és a Kékszakállú jelenik meg. És már zeng is a prológus Mécs Károly hangján (felvételről).

Eötvös egyfelvonásosa erőteljes, sűrű, drámai, „fekete-fehér” zene sok, megejtően szép ütőseffekttel és csodás, lebegő vonóshangzással. Utolsó ütemei hangnemileg jóval egyértelműbben készítik elő Bartók művét, mint maga a sztori. A történet egyszerre abszurd és Bariccótól nem szokatlan giccses, álspirituális katyvasz. Felejthető, mert a valódi élményt Vizin Viktória (A nő) árnyalt, sokrétű mezzoszopránja és Jordan Shanahan (A férfi) intelligens, markáns baritonja generálja.

Vizin Viktória amúgy a Carmen címszerepe mellett az egyik legjuditabb Judit. Milyen izgalmas (és praktikus) lett volna, ha abból a bizonyos Hotelből a légyott után ő maga tér vissza a sötét titkú férfi oldalán.

Persze magam ellen beszélek, mert hát évek óta Szántó Andrea Juditjának bűvöletében élek. Nemes, pumamozgású mezzója most is fel-felszikrázik, és drámai sikolyai egy horrorfilm természetességével hatnak. De ezúttal az első pillanattól ő az áldozat. Szántó ékszerhangja áldozatul esik a Nemzeti Filharmonikusok pompás fortissimóinak és Cser Krisztián Rembrandt-barna basszusának.

Ha ez a rendezés és a zenei koncepció része, akkor telitalálat. De félek, nem az. A rendezésé biztos nem. Káel ötlettelen minimalizmusából csupán arra futja, hogy az aktust imitálandó jól meghempergesse a két szereplőt a színpad panírjában. De kisütni már nem tudja őket. Az erotikus utalás röhejes, és önmaga paródiájává zülleszti az előadást, de szerencsére a zene minőségére nincs semmiféle hatással. Szántó Judit sem azért nem tud eléggé érvényesülni, mert szemmel láthatóan azzal van elfoglalva, nehogy belegabalyodjon habcsókruhájába. Erőtlensége valami másból fakad. Jön, kéri a kulcsokat, hogy kitakarítsa a sötétséget a férfi lelkéből, de sem hangilag, sem színészileg nem tudja áttörni a színpadi jelenlét falát. Finom hangját mohón elnyelik a zenekari forték.

Az a ragyogó, végtelenül strukturált, plasztikus, a törékeny és robusztus között folyamatosan pulzáló hangzás, amit Eötvös előcsalogat a Nemzeti Filharmonikusokból, számomra nagyobb reveláció, mint saját kompozíciójának letisztult tektonikája. Hallani vélem a zeneszerzőt a karmesterben. Ahogy hangról hangra újraépíti a bartóki művet, újrahuzalozza szilaj ritmikáját és felszabadítja legintimebb melódiáit. Énekelteti a hangszereket. Cser Krisztián Kékszakállúja is dallamgazdagabb, mint valaha. Nagyobb kontrasztot rajzol a deklamáció és az ének közé. Zenei árnyaltságából mintázza meg hiperérzékeny figuráját, anélkül, hogy színészileg rájátszana. Titokzatos, félelmetes, drámai, szomorú, melankolikus, depresszív, szelíd, szigorú, fenséges és gyermekien bizakodó egyszerre.
A szeretetvágy megszámlálhatatlan lélekállomásán utaztat végig. Kékszakállú soha még így nem nyitotta ki a hetedik ajtót. Cser az elviselhetetlenségig fokozza a fájdalmat a „régi asszonyait” megidéző monológban. Felnőtt egykori mesteréhez, Polgár Lászlóhoz. Ez mindenkinek lejött, hallható volt, ahogy megduplázódik az ováció hangereje, amikor a tapsrendben rá került a sor.

Kling József

Müpa, február 10.