Opera

„Ezek tényleg szobára mentek?”

Eötvös Péter: Senza sangue / Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára

  • Kling József
  • 2018. február 27.

Színház

A praktikum is lehet ihletforrás. Bizonyítja ezt Eötvös Péter Senza sangue című operája, amely azért született, hogy valamiképpen kikerekítse Bartók A kékszakállú herceg vára című – sajnálatos módon mindössze hatvanperces – egyfelvonásosát.

Egyórás előadásra közönséget verbuválni lehetetlen, az operaházak és koncerttermek régóta küzdenek a kihívással, mivel párosítsák Bartók frenetikus drámáját. Eötvös, aki számtalanszor vezényelte már a művet, elegáns megoldást talált: saját párdarabot komponált. Alessandro Baricco azonos című regényéből a zeneszerző felesége, Mezei Mari írta a szövegkönyvet.

Praktikus az is, hogy Eötvös tizedik operájának a Müpában nem kell külön díszlet és rendezés. Elég belehelyezni a szintén kétszereplős drámát a Kékszakállú 2016-os Káel Csaba-féle rendezés díszletébe-terébe. Káelnek sem kell megerőltetnie magát, a padlótól plafonig feszített hét fehér molinóra elég a szöveget és történést illusztráló fantáziátlan képeket vetítenie (ahogy tette ezt a Kékszakállúval is), ezzel a rendezés le is van tudva. Ha a szövegben pisztolyról van szó, természetesen pisztolyt látunk a képeken. Ahogy a Kékszakállúban a vér szó vizuálisan is mindannyiszor megerősítést nyer.

Hogy pontosan miről szól Baricco sztorija, az így első hallásra-látásra nem feltétlenül áll össze. Kétségbeesetten keresem a fogódzókat a Kékszakállúhoz, de igazából csak annyi jön le, hogy itt is a férfi-nő kapcsolatról van szó. Egy háromtagú kommandó kiirtja egy tizenkét éves kislány családját, a gyerek egy csapóajtóval fedett lyukban éli át a borzalmat. A rejtekhelyet a kommandó legfiatalabb tagja felfedezi, kinyitja, majd a kislány szemébe nézve vissza is csukja. A kislány felnő, és ötven évig keresi a fiatalembert, aki már a hetvenkettediket tapossa, mire a nő végül rábukkan (időközben a másik két fickón valószínűleg bosszút állt). Előkerül egy pisztoly, de hamar kiderül, hogy a nőt nem a bosszúvágy hajtja, sokkal inkább a vágy, hogy a férfi újra megmentse őt.

„Te, ezek tényleg szobára mentek a végén?” – kérdezi a barátom, de lepisszegik, mert a vetített Hotel ajtaján, amelyen a nő és a férfi belép (szóval tényleg szobára mentek), immár Judit és a Kékszakállú jelenik meg. És már zeng is a prológus Mécs Károly hangján (felvételről).

Eötvös egyfelvonásosa erőteljes, sűrű, drámai, „fekete-fehér” zene sok, megejtően szép ütőseffekttel és csodás, lebegő vonóshangzással. Utolsó ütemei hangnemileg jóval egyértelműbben készítik elő Bartók művét, mint maga a sztori. A történet egyszerre abszurd és Bariccótól nem szokatlan giccses, álspirituális katyvasz. Felejthető, mert a valódi élményt Vizin Viktória (A nő) árnyalt, sokrétű mezzoszopránja és Jordan Shanahan (A férfi) intelligens, markáns baritonja generálja.

Vizin Viktória amúgy a Carmen címszerepe mellett az egyik legjuditabb Judit. Milyen izgalmas (és praktikus) lett volna, ha abból a bizonyos Hotelből a légyott után ő maga tér vissza a sötét titkú férfi oldalán.

Persze magam ellen beszélek, mert hát évek óta Szántó Andrea Juditjának bűvöletében élek. Nemes, pumamozgású mezzója most is fel-felszikrázik, és drámai sikolyai egy horrorfilm természetességével hatnak. De ezúttal az első pillanattól ő az áldozat. Szántó ékszerhangja áldozatul esik a Nemzeti Filharmonikusok pompás fortissimóinak és Cser Krisztián Rembrandt-barna basszusának.

Ha ez a rendezés és a zenei koncepció része, akkor telitalálat. De félek, nem az. A rendezésé biztos nem. Káel ötlettelen minimalizmusából csupán arra futja, hogy az aktust imitálandó jól meghempergesse a két szereplőt a színpad panírjában. De kisütni már nem tudja őket. Az erotikus utalás röhejes, és önmaga paródiájává zülleszti az előadást, de szerencsére a zene minőségére nincs semmiféle hatással. Szántó Judit sem azért nem tud eléggé érvényesülni, mert szemmel láthatóan azzal van elfoglalva, nehogy belegabalyodjon habcsókruhájába. Erőtlensége valami másból fakad. Jön, kéri a kulcsokat, hogy kitakarítsa a sötétséget a férfi lelkéből, de sem hangilag, sem színészileg nem tudja áttörni a színpadi jelenlét falát. Finom hangját mohón elnyelik a zenekari forték.

Az a ragyogó, végtelenül strukturált, plasztikus, a törékeny és robusztus között folyamatosan pulzáló hangzás, amit Eötvös előcsalogat a Nemzeti Filharmonikusokból, számomra nagyobb reveláció, mint saját kompozíciójának letisztult tektonikája. Hallani vélem a zeneszerzőt a karmesterben. Ahogy hangról hangra újraépíti a bartóki művet, újrahuzalozza szilaj ritmikáját és felszabadítja legintimebb melódiáit. Énekelteti a hangszereket. Cser Krisztián Kékszakállúja is dallamgazdagabb, mint valaha. Nagyobb kontrasztot rajzol a deklamáció és az ének közé. Zenei árnyaltságából mintázza meg hiperérzékeny figuráját, anélkül, hogy színészileg rájátszana. Titokzatos, félelmetes, drámai, szomorú, melankolikus, depresszív, szelíd, szigorú, fenséges és gyermekien bizakodó egyszerre.
A szeretetvágy megszámlálhatatlan lélekállomásán utaztat végig. Kékszakállú soha még így nem nyitotta ki a hetedik ajtót. Cser az elviselhetetlenségig fokozza a fájdalmat a „régi asszonyait” megidéző monológban. Felnőtt egykori mesteréhez, Polgár Lászlóhoz. Ez mindenkinek lejött, hallható volt, ahogy megduplázódik az ováció hangereje, amikor a tapsrendben rá került a sor.

Kling József

Müpa, február 10.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.