Az Erkel Színházban most új rendezésben bemutatott Nabucco márpedig éppen ez a ritka eset: a jeruzsálemi templomot (azaz a Templomot) elfoglaló újbabiloni uralkodó ugyanis a középerkély mélyéről énekli végig az első felvonás rá eső részét, a közönség háta mögül, nagyjából és praktikusan láthatatlanul, s ami még fontosabb: gyászosan megborítva az első finálé hangzásarányait, s felszámolva annak máskor oly támadó erejű zenei-színpadi hatását. Ez a döntés persze teoretikusan megindokolható, hiszen a zsidók karának döntő többsége is a nézőtér bal és jobb szélén foglal helyet – szóval mindannyian a Templomban vagyunk, rólunk szól hát a mese. Könnyű ezt felfogni, épp csak a zsidó hadsereget jelképező statiszták nincsenek tisztában a helyzettel, ők négyen ugyanis ostrom közepette is egyre csak álldogálnak egy helyben kellékdárdáikkal, s jól nevelten bevárják, amíg hátulról elmetélik a nyakukat némi amatőr színjátszás keretében.
Bocsánat a pikírt hangvételért, de a nagyszerű karmester és remek zsűritag, Kesselyák Gergely Nabucco-rendezése, amely Miskolc és Debrecen érintésével érkezett el a fővárosba, rossz munka – egy-egy sikerültebb pillanattal. Pedig a színpadon minden van: kicsit nyikorgó mobil forgó, szárazjeget árasztó amforák, a felvonásközi szünetet végigölelkező párok, lábsimogatásra rendelt szolgaszemélyzet, valamint hátul középen bejárat Kesselyáknak a világkorszakok változásáról kialakított véleményébe. Merthogy a Nabucco axiális korban játszódik, s tegyük föl, hogy mi is valami ilyenben élünk, még ha ezt nem is a csillagövi jegyek változásából vehetjük észbe. A színpadon mindenesetre lezajlik a Bika–Kos-átmenet: az egyszer-egyszer a háttérben megvilágított bárány a kisleánnyal utóbb még a tapsrendbe is bejön (pedig a fóka köztudomásúlag nagyobb sikert arathatna), a szövegkivetítőn pedig ott pereg Anger Ferenc új műfordítása csupa-csupa „korszakváltással”, „új kor leányával” meg némi „lerendezéssel” és „megvezetéssel”.
Az operaénekesek mindeközben fegyelmezetten teszik a dolgukat, a jelek szerint mindennemű színészvezetéstől érintetlenül. A Nabucco szerepében világszerte megfordult Alexandru Agache például sok és túlzó, talán-talán komikusnak szánt grimasszal kíséri az uralkodó átmeneti zavarodottságának szcénáit, míg a nevelt lányát (Abigél) játszó Rálik Szilvia enyhe távolságtartással kezeli szerepének érzelmeket sejtető vonulatát, de annál szabványosabb és hitelt érdemlőbb fúriát ad ott, ahol arra van szükség. Hangban viszont mindketten magabiztosan helytállnak. Agache igazi nagy Verdi-bariton, egy nemzetközi szinten is kihalóban lévő típus, formátum és színpadi minőség mohikánja, a hangja erőteljes és pazarul kiegyenlített, s hozzá személyes és felismerhető, ami ugyancsak ritkuló jelenség az operavilágban. Rálik más szinten, de ugyancsak egészen profi teljesítményt nyújt: a magasságokat győzi, s van az énekszavában-jelenlétében valami kielégülést sürgető agresszivitás, amely figurateremtő mozzanattá formálja át a hang szárazabb-karcosabb természetét. A fiatal Verdi által kijelölt igazi főszereplő vagy legalábbis egyenrangú társfőszereplő, a kórus ezen az estén felnőtt feladatához: az előadás első – színpadilag is – szép pillanatát a zsidó szüzek éneke szerezte számunkra, a kar megszólalásai a gyors szakaszokban is szabatosnak bizonyultak, s utóbb a híres-híres Szabadságkórus is élményszerűen, bár bőkezűen mért szárazjég kíséretében hangzott fel – kétszer is, de erről később még ejtünk szót.
A további szereplők sorából leginkább Gál Erika volt a helyén: Fenéna, a valóságos királylány és zsidó hitre betért szerelmes fontos, de behatárolt szólama – úgy tetszett, inkább ez a szép énekesnő számára megfelelő lépték, s nem Carmen. Palerdi Andrást (Zakariás) és Horváth Istvánt (Izmael) egyaránt hallhattuk már jobbnak és hallhattuk már jobban is, mint ezen az estén. Kovács János vezénylése kikezdhetetlen nyugalmat jelzett, s ez megteremtette a bemutató számára oly kívánatos biztonság érzését. Ennél sokkal magasabb fokot azonban nem ért el a zenekari összjáték és vele az egész előadás hangzó végeredménye, bár ebben az Erkel akusztikája és a rendezői ötletek sora is bízvást közrejátszhatott.
A negyedik felvonás fináléjában, immár a Kos jegye alatt, a színpad mélye felé fordult a figyelem: ahogy az első felvonásban Nabucco énekelt a tengely egyik végpontján, úgy most Zakariás hirdetett új világot a tengely másik végpontján. A képlet világos, ám a színpadi jelenet ismét alapszinten megoldatlan, hiszen aligha szerencsés hosszú percekre a közönségnek (és a főszereplőknek) háttal beállítani a teljes kórust és statisztériát. A látvány maga a kizökkentés, még szerencse, hogy a tapsrendre jön egy utolsó patron. A szokott meghajlások első köreit követően az összes szereplő, jók és rosszak, héberek és babilóniaiak megismétlik nekünk a Szabadságkórust, méghozzá úgy, hogy az együtt éneklésre a közönség is igen határozott biztatást kap. Világos, érzékletesen didaktikus és egyúttal hamiskás gesztus, de legalább okvetlenül hatásos utánlövés.
Erkel Színház, február 13.
