Gergye Krisztián: Számomra menekülőút is az ember létbevetettségéről beszélni

Évek óta foglalkozik művészként az emberi létezés alapkérdéseivel. Többek között politikaipamflet-szerű előadásairól, néző és előadó viszonyáról, az előadásaiban használt képzőművészeti installációk jelentőségéről beszélgettünk.

Gergye Krisztán évek óta foglalkozik művészként az emberi létezés alapkérdéseivel. A test emlékezete című új művének bemutatását hosszú alkotói folyamat előzte meg. Életről és halálról, kötöttségekről és szabadságról beszélgettünk vele a Magyar Narancs legfrissebb számában megjelent interjúban, amelyből most részleteket közlünk.

Magyar Narancs: A test emlékezete című „rituáléjában” tovább folytatja az emberi lét értelmezését, kutatását Magdalena Abakanowicz életműve mentén.

Gergye Krisztián: A nemrég elhunyt kiváló művészettörténész, Jerger Krisztina hívta fel a figyelmemet Abakanowiczra, amikor 1999-ben látott improvizálni a Szkéné Színházban. Nagyon hosszan játszottam a hátammal. Krisztina az előadás végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy ő ilyen hátat még nem látott soha. Talán csak Magdalena Abakanowicznál. Aztán Krisztina 2006 körül rendezett egy nagyszabású kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, ahol felléptünk Ágnessel, Négyesi Mónival és Tárnok Maricával – akkor és ott fogott meg igazán Abakanowicz művészete. De még nem tudtam a hatást kiteljesíteni. Most, három év tervezés után sikerült eljutni odáig. Irgalmatlan nagy munka volt, egy gigaprojekt. A műfaji megjelölés: hommage. Nem kellett túllépnünk Magdalenán, de fontos volt, hogy az előadás a mi rituálénk legyen, ne ragadjunk le az életmű ismertetésénél. Magdalena sem viselte el a skatulyákat: sem a szobrász, sem a textilművész elnevezést nem szerette magára húzni. Azt mondta, térbe helyezett tárgyakat készít. Minden, ami kikerült a keze alól, olyan, mintha egy letűnt kor civilizációjának az emléknyoma lenne. Számtalan szobra van szabadtéren. Izraelben hét hatalmas kőkorong, Chicagóban gigantikus emberalakok, amelyeknek csak lábuk és törzsük van. Hirosimában találhatóak a híres hátai… A textíliái pedig olyanok, mintha valamilyen őslények lennének, hatalmasak, puhák, ki-be lehet belőlük bújni.

(...)

MN: Az előadásait rítusoknak nevezi, és ezekben a rítusokban a mozgás nem prioritás, hanem a szerves egész része.

GK: Azt kutatom, hogy az emberi test hogyan tud olyan sűrűséggel megmozdulni vagy nem megmozdulni a színpadon, ami már-már ősképnek nevezhető. Ami már túl van az én személyemen, de mégis nagyon személyes, hiszen végső soron az én testem ez, amelyet én hozok olyan állapotba, hogy egy archetipikus képpé tudjon válni. Abakanowicz fémből, textíliából hozta létre a tárgyait, míg nekem belülről kell valahogy meggyúrnom, kifaragnom a látványt, hiszen én egy élő bőrfelület vagyok.

MN: De egy táncos teste öregszik. Mennyire zavarja, hogy egy ennyire változó „anyaggal” kell dolgoznia?

GK: Bizonyos szempontból még magamat is meglepem, hogy mikre vagyok képes, de igen, az embernek más lesz a teste egy bizonyos életkorral. Már nem kell feltétlenül virtuózkodnunk. Mindig is szerettem látni az idős testet a színpadon, mert fantasztikus, hogy mi rejlik benne. Rengeteg dolgot hordoz egy idős test. Börcsök Boglárka készített egy dokumentumfilmet idős, híres mozdulatművészekkel, akik már szinte csak a kezükkel tudták mutatni a mozdulatokat. Mi tánc és mi nem tánc, merül fel ilyenkor. Hát, ha valami tánc, amit ők mutattak, az biztosan az volt. Az idő előrehaladtával engem inkább a lassúbb tempók foglalkoztatnak, amelyekben már-már a sejtszintű mozgásokra lehet asszociálni. Arra, hogy a testnek, az izmoknak, a csontoknak a tónusa teljesen azonos tudjon lenni azzal a figurával, amelyik megjelenik a színpadon.

MN: A festményei is arról árulkodnak, hogy a munkáit hosszas vizsgálódás és szemlélődés, elmélyülés készíti elő. Sokszor üres tereket fest. Legutóbb októberben az Átriumban, Alföldi Róbert válogatásában nyílt meg tárlata.

GK: Nem szeretem a művészeteket szétválasztani. Ahogy táncolok, ahogy festek, ahogy a zenéhez nyúlok, mind-mind a világhoz és a saját magamhoz való közelítés útjai. Sokan azt gondolják, egy táncos biztosan testeket, mozdulatokat fest, de az én képeimen inkább terek, roncsházak, renovált, felállványozott épületek láthatók. Terek, amelyek valami titkot rejtenek. Valami rejtélyt hordoznak a sötétségről, a túlvilágról, nem is feltétlenül táncolnék mindegyikben. A Ferdinánd hídról látható műhelyházba például besűrűsödött a sötétség és a félelem, erről nyáron egy darabot is készítettem, Ahol a sötétség címmel. Nekem ezek az épületek és terek olyanok, mintha időkapuk lennének, átlépési lehetőségek egy másik világba.

Vida Virág interjújában Gergye Krisztián lapunknak mindemellett beszél még politikaipamflet-szerű előadásairól, néző és előadó viszonyáról, az előadásaiban használt képzőművészeti installációk jelentőségéről, festészetéről, ahogy szólt a test öregedéséről, rítusokról is.

A Magyar Narancs továbbra is kapható az újságárusoknál, az élelmiszerboltokban és a benzinkutakon, de még jobb, ha előfizet a lapra vagy digitális változatára!