Színház

Halk, német, és elmossa magát

Ameddig a szem ellát

  • Tompa Andrea
  • 2017. december 9.

Színház

Nemrég a Kisebbségkutató Intézetben a Ki vagy te, vajdasági magyar? című könyv vitáján apokaliptikus kép rajzolódott ki az elvándorló, kiürülő Vajdaságról. A fiatalok reménytelennek látják otthon a helyzetüket, rengetegen hagyják el az országot. Ugyanakkor, és ez a paradoxon, amire a kisebbségkutatók sem igen tudnak válaszolni, mégis van valami furcsa, szinte megragadhatatlan energia is a levegőben: tervek, szándékok, vágyak, akarások, fel nem adott álmok, egyfajta remény a reménytelenségben.

Ebben a kettősségben fogant ez az előadás is: a reménytelen élethelyzet és a hittel kistafírozott vágyak találkozási pontja. Nem A harag napja kortárs tragédia állapota, hanem egy sokkal lágyabb és megengedőbb (akárha csehovi) létállapot, amely tudomásul veszi a világ reménytelenségét, és megőriz valamit az ember belső magjából, ami továbbviszi őt – akár egy következő reménytelenségbe. Talán éppen Londonba, ahol se ismerősök, se túl sok létperspektíva a mosogatómedencék mellől nézve.

Egyébként is ismeretlen ismerősöket látok ezen az estén. Nyolc montenegrói színész az üres térben, sok-sok akár „itthoni” élethelyzetben, mégis valami sajátos helyi, délszláv, balkáni ízt hoznak a játékukban, a gesztusaikban, az élettörténeteikben. A montenegrói Királyi Színházból, Cetinjéből, az egykori királyi fővárosból, ahol színházi egyetemi szak is van. Minden közeli, mégis idegen.

Rendezői hitvallásként, amikor Schilling Árpád megérkezett a társulathoz, azt írta: nem akar „helyi” történeteket mesélni, hanem valamiféle általános kelet-európai érzetekről fog beszélni. Hasonló szándékot és hasonló módszerrel készült (külföldi) előadást láttam már tőle az idén, az Exitet, amikor ez az általánosság, a kelet-európai elvágyódás, menekülés, röghözkötöttség megragadhatatlanul általános maradt. Most viszont szinte az első pillanattól eleven emberek vannak a kopár, sokszor idegesítően egyhangú, üres színpadon – s ez a monotónia csak saját elvárásainkkal szembesít, azzal a hagyománnyal, hogy legyen „látvány”, hatások, fényváltások, zene, valami, ami megsegíti érzékeinket. Schilling a nagyon egyszerű formákig ásott le, mindent elhagyva, az előre elkészített darabot is. Amit talál – a színészek hozta történetek, sok-sok szituáció, a játék megannyi formája a személyestől a karakterábrázolásig; ezt írja meg Bíró Bencével, a dramaturggal. Azért ez elég sok. És az egyszerűséghez képest elég bonyolult is.

Az első jelenetben a Trafó Liliom utcai bejárata felől könnyebb bútorokat cipelnek át a színen, nem a teret rendezik be, hanem „dolgoznak”, van, aki hat széket cipel, van, aki egyet; míg egyikőjük fel nem veti, hogy nem kéne-e inkább cigiszünetet tartani, és már szívja is. (Hirtelen a Forced Entertainment angol társulata jut eszembe, akiket rég láttam, ugyanezen a színpadon. Finom bohócjáték, nagy hagyományokkal.) Majd lesz is pihenő, s emberünk elmeséli vágyát: látott egy drága német gépet, amely magától dolgozik, szinte semmi nem kell hozzá, el is mossa magát, és mindent csinál. Csak ötezer euró. A többiek reagálnak, kinek egy pénzes rokona van, kinek egy szabad garázsa, ahol hallgatni lehetne a gép zümmögését, ami gyorsan visszahozná az árát. Hogy a gép mit gyártana, azt nem egészen értjük, sem azt, hogy amit gyárt, eladható-e ebben a világban, a lényeg, hogy a gép német, megbízható és halk is, tehát nem kéne sokat dolgozni mellette. Megérkeztünk. Ezzel a kis történettel a világ ki lett jelölve: a német nagyszerűség, a kis kelet-európai nyugi és „ne feszüljünk bele a munkába”, egyfajta összezárás, szolidaritás, a másik segítése, teljesen talajtalan álmodozások a reménytelenség díványán. Fantáziálgató barátunkat bocsátják el először a (mint kiderül: olasz) bútorgyártó cégtől; nem valami jó munkaerő. Hosszú sora következik majd a karaktereknek, szituációknak: peremhelyzetben lévő embe­rek, korrupt miniszterek (nagy ha-ha a nézőtéren, mintha a „mienkről” lenne szó), további maffiózók, ambiciózus szülők és szkeptikus gyermekeik, végtelenül ügyetlen, tarantinói bankrablók. Elvándorlók, külföldi pizzériába vágyó emberek, és persze a halk német csodagép visszatérő motívuma. A színészek olykor még csak ki sem fordulnak a színpadról a szerepváltáshoz, hanem csak lépnek egyet és hangszínt váltanak.

Ihletett, friss játékot nézünk. A színészek játékstílusa magával ragadó: az energia, a nézővel való közvetlen kommunikáció, könnyű váltások, szabad és nyers karakterek, emellett pedig lágy álmodozások a kisember számára lehetetlen világban. Az a sajátos, energikus játékstílus, ami a vajdasági magyar színjátszásra is nagy hatással van.

Ahogy a cím is ezt a kettősséget takarja: Ameddig a szem ellát lehet a reménytelenség kilátása, hiszen ugyanaz a táj ismétlődik mindenütt, de lehet a reményé is, hőseink felemelik fejüket, előre néznek, ennél tovább, ami itt van. És a szemhatáron ott ragyog a csillogó halk német szupergép. És csak ülünk és hallgatjuk, ahogy zümmög. Mint Csehovnál.

Trafó, november 3.

Neked ajánljuk