A francia Didier Caron kétszereplős pszichotrillerének címe sokáig elsősorban arra a pompásan kidolgozott és végigvitt, ám mégis teljességgel alkatidegen hanghordozásra látszik utalni, amely Nagy Dániel Viktor megszólalásait jellemzi. Ő a belga úr, Leon Dinkel szerepében a híres karmester öltözőjébe idült mosollyal és lesunyt fejjel tolakodik be, hogy aztán zavart rajongóból, aki bár lelkileg egy végzetesen megnyomorított ember, idővel mégis a múlt bűneinek hatékony tetemre hívójává váljék. Az átalakulás ellenére a félszeg-nyugtalan hang így is kitart, s mint színészi munkateljesítmény valósággal lenyűgözőnek bizonyul. Ahogyan tiszteletteljes elismerést ébreszt bennünk partnere, vagyis az eredeti személyazonosságát 1945-ben lecserélő dirigens, H. P. Miller megformálója, Vasvári Csaba is, amint az egyszerre stramm és csupa ideg figura folyamatos túlfeszültségét lefojtottságában és kitöréseiben is érzékletesen mutatja fel. Mindehhez Ujj Mészáros Károly rendezése és a színrevitel egésze okosan reflexív jelzések sorát rakja elénk, főleg a színpadi realizmus elvárásai ellen dolgozva – és a néző mégis mindvégig némi kis feszélyezettséget érez az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE és a Szentendrei Teátrum közös bemutatója láttán. Alighanem azért, mert a címbeli hamis hang igazából magáé Caroné, aki, jóllehet, szemre ugyan tüchtig szakmai munkát végzett, végeredményben mégis mindössze egy vékony állélektani egyfelvonásos ürügyéül használta fel a 20. századi történelem legnagyobb, mindmáig égető szégyenét.
Ferenczy Múzeum udvara, Szentendre, augusztus 22.
