rés a présen: Miről írtál eddig?
Várkonyi Judit: Eddig négy, operai vonatkozású interjúkötet jelent meg tőlem három nagy művésszel.
A negyedikről akkor derült ki, hogy kicsi, amikor ellopta a kéziratot, és elvitte egy kiadóhoz nélkülem. Regény formában írtam meg az életüket, hiszen olyan nagy formátumú embereket beszéltettem, akikről még a kérdéseimmel sem szerettem volna elvonni az olvasó figyelmét. A lehető legintimebb találkozások voltak ezek, a teljes lényüket átadták nekem. Két opera-énekesnő és egy karmester. Utóbbi, Lukács Ervin, az üldöztetés idején megélt emlékeit is elmondta, olyan dolgokat, amiket évtizedekig magába zárt, még a családjának sem beszélt róluk soha. Egyik könyv sem lett persze bestseller, az opera nem tömegműfaj.
rap: Hogyan kerültél az Operába?
VJ: Mátrafüreden meglátogattam a nagyanyámat, és ott ült nála anyám lánykori barátnője, aki az Opera protokollfőnöke volt. Egy konzis végzettséget, egy újságírói plecsnit meg egy diplomát tudtam felmutatni akkor, csak munkahelyet nem. A zenei magazin, ahová először kerültem, bebukott, a tévéműsor, ahol az utolsó utáni, kezdő riporter voltam, épp megszűnt. Hozz be egy életrajzot, mondta, bevittem, behívtak, felvettek asszisztensnek. Szabadidőmben készítettem egy-két interjút az Operaélet című lapnak, aztán amikor négy hónap múlva megszűnt a főrendezői státusz, amivel az asszisztensnek is vége, Szinetár Miklós megmentett. Azt mondta, olvasta az írásaimat, elég ügyes vagyok. Bő egy év múlva lettem sajtós, és 12 évig toltam a szekeret, az utóbbi nyolc évben sajtófőnökként az összes regnáló főigazgató mellett.
rap: A Kalandárium 2018 című új könyved miről szól?
VJ: Nem is könyv, hanem határidőnapló, mikronovellákkal, és színezhető illusztrációkkal. Egy őrületből fakad – két éve 10 másodperces novellákat írok a közösségi oldalamra, a barátaim szórakoztatására. Elképesztően sok levelet kaptam. Nagy élményem volt Kesselyák Gergely, aki nem is látogatja a felületet, de vannak tőlem kedvenc írásai, mert olvassa neki a felesége. Szerettem volna 365 ilyen mikronovellát egybeszerkeszteni, vécéirodalomnak, de két kiadó is azt mondta, hogy túl intellektuális az anyag. Be kell látnom, hogy ez irodalom, ha egyszer Kácsor Zsolt író az ajánlójában annak nevezi. Két barátom mögém állt, és végül is mi adtuk ki közkívánatra. Tóth László az üzleti ész, és Horgas Péter az art director, ő találta nekem Török Eszter grafikust, és Pokorny Liát, aki videóra mondott négy röppentyűt, ami pillanatok alatt terjedt a neten.
rap: A Játékszínben, ahova nemrég landoltál az Operából, mi a legjobban sajtózható dolog?
VJ: A röhögés. Nálunk játszik Gálvölgyi János, Hernádi Judit, Pásztor Erzsi, Nagy Sándor, és még sorolhatnám, Lengyel Tamás most debütált új szerepben. Ezeknek a színészeknek alapvetően nincs szükségük rám. Az, hogy az összes energiámat rájuk fordítom, a közönségnek kell, hogy minél több infót áttoljak nekik, és remélem, hogy majd látszik a munkám. Mindenesetre volt már olyan, hogy hazamentem, és egy óra múlva visszaindultam a nézőtérre, mert rossz kedvem volt. A 39 lépcsőfokot mutattuk be legutóbb. 39-szer fogom megnézni, annyira jó. Négyen játsszák, de közel negyven szerepet alakítanak – nem lehet megunni őket.
rap: Mi mással foglalkozol még?
VJ: A Budapest Bár zenekar mögé is beálltam tavasszal Gáncs Andrea, a menedzserük felkérésére. Fantasztikus csapat – ezt nem tudnám kimondani, bármilyen PR-es is vagyok, ha nem így érezném. A szabadidőmet rájuk szánom, és valamikor írok is. Lehet, hogy álmomban. Komoly irodalmi felületek is elkezdték lehozni a novelláimat a nyáron, mire váratlanul egy kiadó is rám kacsintott.
