Lehet, hogy nincs igazam, de a kortárs magyar színházban ritkán látni érzelmes előadást: hatásvadász könnyfakasztást igen, eltartott, kommentált érzelmeket szintén, lefékezett, szabadjára nem engedett érzelmi kifejezési formákat a jobb rendezésekben. Ez az érzelmesség az előadás egyik fő erénye. A másik, az érzelmi hatással szoros összefüggésben, hogy beszél sérültekről, sőt meg is mutatja őket kétféleképpen. Olyan helyen, ahol „sérült színházat” aligha lehetett valaha látni. Az előadás végén ugyanis a Baltazár Színház sérült színészei énekelnek majd kórusban. De addig nagyon hosszú utat kell bejárni.
A történet szerint egy éppen szabaduló elítéltnek, a neonáci Adamnak egy lelkész közösségében kell letöltenie háromhavi közmunkát. Hol? Akárhol a világban. A közösségben van már háborús bűnös, alkoholista, fegyveres rabló muszlim férfi, lesz még kurva, drogos és „közbeszerző” is. Elsősorban Adam története ez – Saulból Pállá való átváltozása. Az egyetlen lehetséges és mindig személyes átváltozástörténet, amikor a kegyelem, az érzelmi megtörés, a belátás, a Másik ember emberként való felismerése megtörténik. Ez egy nagy belső és külső történés.
Szikszai Rémusz rendező az ismert, kiváló dán–német filmet adaptálta színpadra – igencsak hűséges a történetmesélésben, és szellemiségét illetően is (az adaptációt Kovács Krisztina készítette). Ahol kitör, ott okkal. A lehetőség ilyenkor ugyanakkora, mint a kockázat. A lehetőség, hogy egy erős történet szólaljon meg, a kockázat, hogy a filmet kérjük számon ott, ahol a színház nem elég erős. Meglepően erős egyébként. A rendező egyrészt bízik is a maga választotta történetben, másrészt a színház erejét, magát a színházi hatást keresi. Ami egyrészt színészi, másrészt (viccesen) technikai: bőven lövöldöznek, dörögnek, pukkantanak, annyit, amennyi már persze túlzás, és így a néző képes megszokni. Végül pedig a közvetlen érzelmi hatás adja az erőt. Szikszai a játékmódban a groteszk felnagyítással él; eleinte nehéz megszokni, de meglehet, hogy csak idő kell ahhoz, míg sok előadás után természetesebbé, hozzáférhetőbbé válik majd, és nem tűnik mesterkéltnek. Nem tud nagyon „közelieket”, close-upokat mutatni úgy, mint a film, talán főleg Adam (dán) arca hiányzik, hogy benne elmélyülhessen a néző. Milyen egy náci arc? Pál András alkatában van valamiféle tömbszerűség, a test jobban beszél, mint az arc; marcona tekintetével, összehúzott szemöldökével túlságosan egyarcú, meglágyulnia (majd) könnyebb lesz, mint megkeményednie.
A lelkészt kiválóan mutatja fel László Zsolt: ebben a hittel teli, naiv, üde figurában felvillantja azt a figyelemhiányos, mindig a saját belső misszióját, jótakarását hajszoló lelkészt is, amitől ez az alak árnyalt, emberi lesz. Ő mintha oidipuszi utat járna be: nem a valóságot látja, hanem amit látni akar; félvaksága – Adam jól összekalapálja – viszont meghozza a valódi látást is. Az előadás nagy pillanata, amikor „béna” gyermeke, akit ő egészségesnek lát, egy álomszerű pillanatban virtuóz táncot lejt; Újvári Milán nagyszerű, humoros munkája ez. A „béna” nem mindennapivá, hanem egyenesen emberfeletti akrobatává nő – az apa szemében. Az időtlenség vagy csak az Úr szava nevében sokat van színen egy névtelen, festett arcú örök, világbölcs lény (Csomós Mari) – bőségesen fog felolvasni Jób könyvéből Adamnak; a szándék világos, a (rendezői) megvalósítás nem elég erős.
Ha valamit nem sikerül azonban szépen, színházilag érdekesen megoldani, az a tér (Pater Sparrow munkája; a wiki szerint Verebes Zoltán filmrendező álneve). Kisrealista, zsúfolt tér ez, régimódi látvány: háttérben egy beépített, túlságosan távol lévő konyhával, nagy, mű növényindákkal; szándéka szerint lehet, hogy humoros, ironikus káoszt jelképezne, de nem ez valósul meg.
Egyre lendületesebb és viccesebb a Gazsó György által alakított orvos, ahogy a betegeken a halálukat kéri számon, a csodás gyógyulások inkább felháborítják. Mert van-e helye a csodának, a kegyelemnek egyébként?
Ahogy elnézem a záróképet, amikor minden elemelkedik a földtől, bizony van; bár a hajó sokáig farnehéznek tűnik. A bénák járni, akrobatikázni kezdenek, a nácik hajat növesztve szolgálják saját és mások Pál-fordulását. A fordulat mindig személyes. Bár a történet radikalitása azzal kezdődik, hogy ezek az emberek egy térbe kerülnek, és ott képesek elviselni egymást.
A tar koponyán a felirat, bár már éppen nem látszik, mert kinőtt a haj, valósággá válik.
Radnóti Színház, október 24.
