Színház

Velünk van

Ádám almái

  • Tompa Andrea
  • 2017. december 1.

Színház

Egy darabban játsszák az előadást; indokolt is, hogy egyetlen, tagolatlan tömbként lássuk ezt az érzelmes, de nem melodramatikus, felzaklató, de reményt is adó művet. Ahogy kék pólójában, szürke nadrágjában, tar fejével megáll nekünk háttal Pál András, kopasz tarkóján jókora tetovált horogkeszt és felirat „Gott mit uns”, vagyis: Isten velünk van. Ő maga a tömb. És mit tesz Isten, az est végére tényleg velünk lesz.

Lehet, hogy nincs igazam, de a kortárs magyar színházban ritkán látni érzelmes előadást: hatásvadász könnyfakasztást igen, eltartott, kommentált érzelmeket szintén, lefékezett, szabadjára nem engedett érzelmi kifejezési formákat a jobb rendezésekben. Ez az érzelmesség az előadás egyik fő erénye. A másik, az érzelmi hatással szoros összefüggésben, hogy beszél sérültekről, sőt meg is mutatja őket kétféleképpen. Olyan helyen, ahol „sérült színházat” aligha lehetett valaha látni. Az előadás végén ugyanis a Baltazár Színház sérült színészei énekelnek majd kórusban. De addig nagyon hosszú utat kell bejárni.

A történet szerint egy éppen szabaduló elítéltnek, a neonáci Adamnak egy lelkész közösségében kell letöltenie háromhavi közmunkát. Hol? Akárhol a világban. A közösségben van már háborús bűnös, alkoholista, fegyveres rabló muszlim férfi, lesz még kurva, drogos és „közbeszerző” is. Elsősorban Adam története ez – Saulból Pállá való átváltozása. Az egyetlen lehetséges és mindig személyes átváltozástörténet, amikor a kegyelem, az érzelmi megtörés, a belátás, a Másik ember emberként való felismerése megtörténik. Ez egy nagy belső és külső történés.

Szikszai Rémusz rendező az ismert, kiváló dán–német filmet adaptálta színpadra – igencsak hűséges a történetmesélésben, és szellemiségét illetően is (az adaptációt Kovács Krisztina készítette). Ahol kitör, ott okkal. A lehetőség ilyenkor ugyanakkora, mint a kockázat. A lehetőség, hogy egy erős történet szólaljon meg, a kockázat, hogy a filmet kérjük számon ott, ahol a színház nem elég erős. Meglepően erős egyébként. A rendező egyrészt bízik is a maga választotta történetben, másrészt a színház erejét, magát a színházi hatást keresi. Ami egyrészt színészi, másrészt (viccesen) technikai: bőven lövöldöznek, dörögnek, pukkantanak, annyit, amennyi már persze túlzás, és így a néző képes megszokni. Végül pedig a közvetlen érzelmi hatás adja az erőt. Szikszai a játékmódban a groteszk felnagyítással él; eleinte nehéz megszokni, de meglehet, hogy csak idő kell ahhoz, míg sok előadás után természetesebbé, hozzáférhetőbbé válik majd, és nem tűnik mesterkéltnek. Nem tud nagyon „közelieket”, close-upokat mutatni úgy, mint a film, talán főleg Adam (dán) arca hiányzik, hogy benne elmélyülhessen a néző. Milyen egy náci arc? Pál András alkatában van valamiféle tömbszerűség, a test jobban beszél, mint az arc; marcona tekintetével, összehúzott szemöldökével túlságosan egyarcú, meglágyulnia (majd) könnyebb lesz, mint megkeményednie.

A lelkészt kiválóan mutatja fel László Zsolt: ebben a hittel teli, naiv, üde figurában felvillantja azt a figyelemhiányos, mindig a saját belső misszióját, jótakarását hajszoló lelkészt is, amitől ez az alak árnyalt, emberi lesz. Ő mintha oidipuszi utat járna be: nem a valóságot látja, hanem amit látni akar; félvaksága – Adam jól összekalapálja – viszont meghozza a valódi látást is. Az előadás nagy pillanata, amikor „béna” gyermeke, akit ő egészségesnek lát, egy álomszerű pillanatban virtuóz táncot lejt; Újvári Milán nagyszerű, humoros munkája ez. A „béna” nem mindennapivá, hanem egyenesen emberfeletti akrobatává nő – az apa szemében. Az időtlenség vagy csak az Úr szava nevében sokat van színen egy névtelen, festett arcú örök, világbölcs lény (Csomós Mari) – bőségesen fog felolvasni Jób könyvéből Adamnak; a szándék világos, a (rendezői) megvalósítás nem elég erős.

Ha valamit nem sikerül azonban szépen, színházilag érdekesen megoldani, az a tér (Pater Sparrow munkája; a wiki szerint Verebes Zoltán filmrendező álneve). Kisrealista, zsúfolt tér ez, régimódi látvány: háttérben egy beépített, túlságosan távol lévő konyhával, nagy, mű növényindákkal; szándéka szerint lehet, hogy humoros, ironikus káoszt jelképezne, de nem ez valósul meg.

Egyre lendületesebb és viccesebb a Gazsó György által alakított orvos, ahogy a betegeken a halálukat kéri számon, a csodás gyógyulások inkább felháborítják. Mert van-e helye a csodának, a kegyelemnek egyébként?

Ahogy elnézem a záróképet, amikor minden elemelkedik a földtől, bizony van; bár a hajó sokáig farnehéznek tűnik. A bénák járni, akrobatikázni kezdenek, a nácik hajat növesztve szolgálják saját és mások Pál-fordulását. A fordulat mindig személyes. Bár a történet radikalitása azzal kezdődik, hogy ezek az emberek egy térbe kerülnek, és ott képesek elviselni egymást.
A tar koponyán a felirat, bár már éppen nem látszik, mert kinőtt a haj, valósággá válik.

Radnóti Színház, október 24.

Neked ajánljuk