Magyar Narancs: A közönségnek hiányzol mint színész. Neked nem hiányzik a színészet? Már csak a rendezés érdekel?
Hegymegi Máté: Hiányzik, de többször hívnak rendezni, és ez kitölti az időmet. Inkább tartom magamat rendezőnek, mint színésznek, mégis egészen más, ha színpadon vagyok, és így másképp nézek arra is, ahogy rendezek. Ha egy új szerepet játszhatok évadonként, az abszolút kielégíti a színészi ambícióimat.
MN: Mennyit változtatott az életeden, hogy ilyen gyakran kérnek fel rendezni?
HM: Rendezőként Dunaújvárosban mutatkoztam be az Amphitryonnal, ott dolgoztunk először együtt Nagy Zsoltival. Erős barátság lett közöttünk, és rá egy évre, bár hatalmas nehézségek árán, de sikerült megcsinálnunk a Kohlhaast (Zsámbék–Szkéné–Maszk Egyesület, 2016). Utána több meghívást is kaptam, egy évadon belül megrendezhettem a Bádogdobot a Katonában, a Peer Gyntöt a Stúdió K-ban és a Sömmit a K2-vel. Azóta is fontos nekem, hogy minél több különböző műfajban, színházi közegben dolgozhassak, olyan emberekkel, akiktől folyamatosan tanulhatok.
MN: Senki nem tudja igazán definiálni, de mégis próbáljuk meg! Mit jelent számodra a fizikai színház?
HM: Azért nehéz meghatározni, mert sokféle formája van. Mozgásalapú színház, de abban különbözik a tiszta tánctól, hogy a történetmesélés, illetve a kifejezés a központja, és csak utána következik az esztétikája.
MN: Rendezéseidben olyan hősökre fókuszálsz, akik a saját szilárd erkölcsi rendszerükben élnek, és nem bírnak onnan elmozdulni, ezért szükségszerű a bukásuk, vagy éppen a bukásuk általi felemelkedésük. Miért fontos számodra az ilyen sorsok bemutatása, Kohlhaastól Don Quijotéig?
HM: Nem tudatosan keresem ezeket a helyzeteket, de sokszor választottunk olyan darabokat, anyagokat előadásaink alapjául, melyek központi kérdése az egyén szembenállása a társadalommal vagy egy rendszerrel. Sokszor magányosak ezek a figurák, és ahogyan mi dolgozunk, az is elég magányos tevékenység. Nem vagyok egyetlen társulat tagja sem, mindenhol vendég vagyok. Ennek persze számtalan pozitívuma is van. Az évek alatt kialakult egy erős alkotói csapat olyan emberekkel, mint Garai Judit, Fekete Anna, Kálmán Eszter és Kákonyi Árpi, akikkel közösen verekedjük át magunkat a helyzeteken.
MN: A Szkénében 2018-ban Woyzecket rendeztél. Mik voltak a szempontjaid az adaptációnál?
HM: Woyzeck-elemzéssel kellett felvételizni Székely Gábornál, azóta vágyom rá, hogy megrendezzem Büchner darabját. Tíz év telt el, hogy bele merjek vágni. Fontos számomra a magány mint téma, és ebben a darabban mindenki egyedül van. Nem az őrület irányából akartam közelíteni, mint ahogy általában teszik. Egy labilis embert akartam megmutatni, aki megroppan a súly alatt, amit cipelnie kell.
MN: A K2 csapatával hoztad létre a Sömmi című előadást Cserna Szabó András írásából, a Rózsa Sándor-sztori alapján, amelyben a pénzhiánnyal és a struktúrával küzdő független társulat életét is megmutattad. A hőseid dilemmái mind hasonlóak a tieidhez?
HM: Most, ahogy itt beszélünk róla, számomra is egyre nyilvánvalóbb, milyen mértékben vannak jelen ezekben az előadásokban a saját küzdelmeim. Nem magamat akarom belefogalmazni ezekbe a helyzetekbe, de nyilván úgy választok darabokat, hogy erős kötődésem van hozzájuk.
MN: Meddig tudnál elmenni a kompromisszumokban?
HM: Az előadást érintő kérdésekben szinte semennyire, de ha a saját kényelmemről van szó, akkor bármilyen szélsőségekig el tudok menni a produkció érdekében.
MN: Legutóbbi rendezésed hőse nő, most először. A korszellem hozta így?
HM: Régi vágyam ez is. Jeanne d’Arc történetén keresztül pedig azt éreztem, van miről beszélnem. De mindez kevés lenne önmagában, ha nincs Mészáros Blanka. Máté Gáborral színészként most dolgozhattam először. Miatta kezdtem el színházzal foglalkozni, ő volt az első, aki behívott Nyíregyházán gyerekként A viszontlátás trilógiája című darabba, ahol egy jelenetben játszottam Csoma Judittal, aki most az orvost alakítja a Woyzeckben. Felemelő ezekkel az emberekkel ebben a formában újra együtt dolgozni.
MN: Dunaújvárosban is voltak és vannak hősök. A Don Quijotét 2015-ben rendezted ott.
HM: Fájó, ami azzal a színházzal történt. Művházból lett befogadó hely, ahol nagyon jó kezdeményezés indult saját társulattal, erős színészekkel. Annak ellenére, hogy kis vidéki színház volt, figyelmet fordítottak arra is, hogy ismeretlen pályakezdő rendezőket hívjanak meg, és teret adjanak a kísérletező színházi próbálkozásaiknak. Sokat köszönhetek nekik én is. Nem az a probléma, hogy más ember vette át a színházat, hanem hogy politikai döntés miatt egy éles váltással lenullázták azt az eszmei értéket, amit előtte felépítettek. Kiss Attila személyén keresztül látom ezt, aki abban az időben a színház egyik vezető színésze és műszaki vezetője volt. Ő játszotta Don Quijotét. Örömmel látnám, ahogy ebből az áldatlan helyzetből egyszer csak szerződést, helyzeteket kap Budapesten, olyan feladatokat, amiből kiderül, milyen sokszínű, tehetséges művész.
MN: A Stúdió K-val 2018-ban készített Peer Gynt is nagy siker volt.
HM: Érdekes, hogy azok az előadásaink vívták ki a legnagyobb elismerést, amelyeket lehetetlen körülmények között kellett létrehoznunk. A Peer Gynt a legtöbbet emlegetett előadásunk, de, mondjuk, nézőként akkor is elmesélném, hogy egy hideg sörgyári pincében sétáltam öt órát, ha rossz lett volna az előadás. A hideg miatt szeptembertől november elejéig, majd áprilistól június végéig tudjuk játszani, de ilyenkor is csak 13–14 fok van lent, ami a színészeknek és a nézőknek is kihívás. Öröm hallani, hogy megéri. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember akarja majd ezt a lehetetlen utat végigjárni. Volt előadás, ami előtt beázott a pince, és egy részén bokáig érő víz állt. Téglákból és raklapokból építettünk átkelőt, amin hatvan ember egymás kezét fogva, egymást segítve próbált átjutni. Imádtam.
MN: Mi vár rád a következő évadban?
HM: Áprilisban megyek Sepsiszentgyörgyre, nagyon várom, hogy találkozzak a társulattal. A jövő évadban pedig a Radnótiban és az Örkényben is dolgozhatok. Több rendezővel összefogtunk, hogy társulatot építsünk. Sok munka van mögöttünk és előttünk is, de nagyon bízom abban, hogy mindaz, amit a színházról gondolunk, érdemes arra, hogy társulatot hozzunk létre.
