ZSINÓRPADLÁS - Interjú

„Igazi tobzódás volt számomra”

Németh Anikó divat- és jelmeztervező

Színház

A Bábjátékos című Maladype-bemutató kapcsán beszélgettünk a munkáiról, a divattervezők felelősségéről és a minket körülvevő legkisebb térről.

Magyar Narancs: Mi vitt a divat felé?

Németh Anikó: Sosem akartam ruhatervező lenni, főleg nem divattervező. Egyszerűen csak tervező akartam lenni, és ezt már kicsi koromban tudtam, de az biztos, hogy nagy csaták voltak abból, hogy mit vegyek föl. Az anyám varrónő volt, és varrt is nekem ruhákat, de nem volt lehetősége arra, hogy az egész ruhatáramat ő varrja meg. A boltokban meg borzalmas dolgokat lehetett kapni. Anyám mindig mondta, hogy neked soha semmi nem jó, és tényleg soha semmi nem volt jó, ezért határoztam el, hogy tervező leszek.

MN: Mire vágytál volna?

NA: Egy faluban születtem, körülvett minket a természet, egy kis sáros falu volt, ahol térdig lehetett ragadni az agyagban. Az Iparművészeti Főiskolán belsőépítész szakra jártam. Mindig érdekelt az építészet, a belsőépítészet, a tárgykultúra, az iparművészet, és a művészet úgy egyáltalán. Az ember és a környezetének a viszonya. Főiskolásként rossz anyagi körülmények között éltünk, de annak idején lehetett pénzt keresni ruhák tervezésével, ezért egy szobrász barátommal elhatároztuk, hogy a suli mellett ezt fogjuk csinálni. Elkezdtünk ezzel pénzt keresni, egyre inkább kiszolgáltuk a butiktársadalmat. Viszont fontos volt, hogy érdekes, szórakoztató és minőségi dolgokat csináljunk. Egyébként is mindig úgy gondoltam, hogy mindegy mit tervezel, az a lényeg, hogy tervezz. Anti-divattervező vagyok, mert egyáltalán nem érdekel a divat és a trend. Az érdekel, hogy mi van közted és a világ között, mert a ruha a legkisebb minimáltér, ahol létezel, és egyáltalán nem mindegy, hogy a napodat, az életedet milyen minimáltérben töltöd. Ez kerül kapcsolatba a bőröddel, ez határozza meg a komfortérzetedet, és ez küld üzenetet rólad a világnak. Persze nem a ruha teszi az embert, de fontos kommunikációs lehetőség. Viszont dönthetsz úgy is, hogy nem élsz vele.

MN: Kiknek szólnak a tervezői ruhák, és mi van azokkal, akiknek nincs rá pénzük?

NA: Sok minden pénzkérdés, de a kreativitás nem. Sok divattervező csinál workshopokat, és ezeken sok mindent el lehet sajátítani abból, hogy hogyan tudsz létrehozni egy kreációt. Ne márkát hordj, magadat hord. Az, hogy nagyjából fölismered a minőséget ruhákban, tárgyakban és abban, ami körülvesz, inkább érdeklődés és kulturális ismeretek kérdése. A művészettörténet eltűnik a tantárgyak közül, pedig a vizuális nevelés, a művészettel kapcsolatos ismeretek nagyon fontosak lennének. Bárhová nézünk, azt látjuk, hogy az emberek értékbizonytalanságban vannak. Az oktatás, az érzékenységfejlődés, a kultúra támogatása nemcsak pénz, hanem inkább döntés és értékválasztás kérdése. Sokaknak van anyagi lehetőségük arra, hogy magyar tervezők ruháit vásárolják, de nem érzik magukat elég elkötelezettnek, nem igazán értéktudatosak. Sokkal jobban növeli az önérzetüket, ha egy full márkás, dedikált helyen megvásárolt ruhában tűnnek föl. Ezt látjuk lépten-nyomon a sajtóban is. Amikor bejöttek a fast fashion márkák az országba, sokan azok közül, akik addig a vásárlóim voltak, megüzenték nekem, hogy innentől inkább ott fognak vásárolni, mert azért a pénzért, amiért nálam egy ruhát kapnak, máshol tízet tudnak megvenni. Ezért ábrándultam ki még az antidivatból is, mert a divat a legkörnyezetszennyezőbb az olajipar után a világon. Ráadásul a vásárlás egy új kábítószer, s nem látszik meg máshol, csak a gardróbod kupacaiban. Ezek olyan bűnök, amelyeket meg fogunk bánni. A divattervezők sokat tehetnének a változás érdekében. Egy német üzletember egy düsseldorfi bemutatómon azt próbálta sulykolni nekem, hogy az az ember, aki nem Kínában gyártat, soha nem fog ebből pénzt csinálni, ezt beláttam, de tudtam, hogy nem fogok Kínában gyártatni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.