„Érthetetlen számomra, hogy még miért nem adta senki a kezembe a Tizenkét széket” – fogalmazott nyilatkozatában a főszerep megformálása mellett a szöveg megírásának feladatát is elvállaló Vecsei, s már-már számonkérő szavaira helyeslően bólogathatunk, hiszen Ilf és Petrov műveivel, ha tán nem is kötelező, de nagyon is érdemes találkoznia mindenkinek, akit csak humorérzékkel áldott (és kelet- vagy kelet-közép-európai sorssal vert) meg az élet.
Akárhogy is, a találkozásra most sor került, mondhatni: „a jég megtört, tekintetes esküdtszék! A jég megtört!” Csakhogy ami e fölfedezésértékű olvasmányélmény révén a Szilágyi Dezső térnél lehorgonyzott TRIP hajón létrejött, azt mégsem szívesen tekintenénk reprezentatív eredménynek. Mert bár Ratkóczi igazán jó húzású rockzenét komponált az előadás gerincét képző tizenkét dalhoz, s nem mellesleg az eredeti Ilf–Petrov-poénok is el-eltaláltak a közönséghez, ám a Magács László rendezte előadás egésze mintha pár héttel a bemutató előtt került volna a közönség elé. Máskülönben a játszó személyeknek nem jelentett volna visszatérő gondot az orosz kereszt- és apai nevek (Klavgyija Ivanovna, Hippolit Matvejevics) artikulálása, Vecsei sem mondott volna népbiztonságot népbiztosság helyett, Hegedűs D. Géza pedig, ha értékelhető énekhangra netán nem is tesz szert időközben, de bizonyosan jobban megtanulta volna a dalszövegeket. Az is valószínűsíthető, hogy még néhány próbával eltöltött nap során valaki csak kiszúrta volna, hogy a díszletül alkalmazott kivetítőn visszatérően pontos j-vel szerepel a vőfély szó.
De mi tagadás, akadt ebben az előadásban pár olyan jellegzetesség is, amely alkalmasint hosszabb próbaidőszakot követően is megmaradt volna zavaró tényezőnek. Például úgy összességében Závada Péter dalszövegei. Závada ugyanis, aki egyszerre imponáló és elkedvetlenítő gyorsasággal vált az elmúlt egy-két év során agyonfoglalkoztatott zenés színházi szöveggyártóvá, ezúttal nem tudott – saját szavait idézve – „kortárs, érvényes, magyar nyelvű dalokat írni”. S itt most nem a bicskanyitogató rímeket hánytorgatnánk fel, habár az „élelemér’ / érzelem ér” típusú megoldások megérdemelnének egy hosszabb kitérőt. Hanem sokkal inkább a vicceskedésekhez elegyített filozofikus laposságokat és korábrázolónak szánt sutáskodásokat.
„A múlt kásakozma” – halljuk és olvassuk például, s az ilyenkor adekvát reakciót Kosztolányi egyik színikritikájából idézhetjük: „A néző feszeng, fölsóhajt, és elpirul.”
Feszengésre bizony nemritkán a színészi játék is okot adott, leginkább olyankor, midőn a közönség felismerhette, milyen nagy és korántsem áldásos hatást gyakorolt a színpadi komikum közkeletű elképzelésére a Szeszélyes évszakok, sőt, a Bruhaha ordas játékmodora. Az a rém mulatságos univerzum, amelyben Ihos József kendőt köt a fejére, s onnantól fogva ő Kató néni. Úgy fest, mára ez Magács László és színművészei számára is rég bevett és releváns játékmodornak tetszik. Minek következtében a néző például hosszasan mérlegelheti, vajon tekinthető-e színészi fogyatkozásnak az a nyilvánvaló avatatlanság, amelyet Láng Annamária a grimaszolás és a hangtorzítás terén tanúsít?
TRIP hajó, április 17.
